Zolnay László: A középkori Esztergom (1983)
Esztergom régi századaiból
Őskori emlékek Esztergom tájának természetes gazdagsága a jégkorszakok után, tehát jó néhány tízezer esztendeje mindenkor megtelepedésre serkentette az embert. A Duna halbősége, az erdők fája, vadgazdagsága, a hegyek agyagja, a pilisi mész, a termő rétek, majd a kőépítkezés kezdetén a Pilis és Gerecse kőbányái őseink számára vonzóvá tették e vidéket. A város területén, közeli-távoli környékén temérdek régészeti lelőhely emlékanyaga tanúskodik arról, hogy emberősünk már igen régen, az európai emberiség hajnalán otthont talált ezen a vidéken. Esztergom környéke az új kőkorszak, a neolitikum, vagyis az utolsó eljegesedés óta — nagyjából folyamatosan - lakott. Egyik régi szaktudósunk - Kormos Tivadar — a „Pilis eszkimójának” nevezte a pilisszántói Kőfülke jégkori barlanglakó ősemberét. De hasonló, a jégkorszakok klímájának megfelelő életformát folytatott az Esztergomhoz közel eső bajóti Jankovich-barlang lakója is, s a tatai lösztelep mammutvadásza. Őskori lakóbarlang volt a Kesztölc-Klastrompuszta feletti Legény- és Leány-barlang is. Az erdők vadja télidőben a soha be nem fagyó esztergomi hévizekre járt; így a hévizek a Várhegy környékének ősvadászai számára nyújtottak téli táplálékot. Amíg városunknak és közvetlen környékének ősrégészeti emlékei a fiatalabb kőkorszakig nyúlnak vissza, addig a távolabbi környéken, Vértesszöllősön Vértes László — a tájunkon is sokat kutató ősrégész — „Samu”-nak nevezett ősemberével* s annak vadásztelepével — egy félmillió esztendő előtti helyi őskultúra (az ún. „Buda- ipar”) maradványait tárta fel. A vértesszöllősi ősember után nyilván a kutatás hiányánál fogva — jó időre megszakad az ember bizonyítható ittlétének folyamatossága. Területünkön a vértesszöllősi ősember kultúráját követő emberi településnyomok (mai ismereteink szerint) a mintegy 60 * A vértesszöllősi ősember — „Samu” — tudományos neve: Homo erectus seu sapiens ssp. paleohungaricus Thoma (Dr. Thoma András antropológusról). 13
