Zádor Anna: Az esztergomi főszékesegyház (1970)
lakok a templombelsőnek megfelelő világítást biztosítanak. A felső szintet reliefdíszes faltükrök díszítik. E homlokzat fő hangsúlyát a két szintet összefoglaló pillérek adják meg, amelyek a sarkokon, valamint az ívvel záródó középső főszakasz keretezéseként szolgálnak, és az egész épülettesten végighúzódó főpárkányt hordozzák. Ez a kompozíció új megoldást hozott egy olyan kérdésben, amely a reneszánsz óta foglalkoztatta az építészeket, többek között Leon Battista Albertit is. A végső fokon a római kori diadalív-motívumra visszavezethető hármas tagolás itt, az esztergomi székesegyháznál szinte teljes egészében Hild műve, noha kevésbé egységes és következetes megoldással már Packhnál is szerepelt. Mivel a Hild vezette építési korszakban már eldöntött kérdés volt, hogy a székesegyházhoz csatlakozó épületek nem kerülnek majd kivitelre, Hild a homlokzat két szintjét olyképp egységesítette, hogy az oratórium magasságában húzódó harmadik szintnél a homlokzat nem követi szervesen a már elkészült belsőt, amely — már Hild idejében is — csak másodlagos jelentőségű volt, ma pedig levéltár céljaira szolgál. Ezzel a megoldással Hildnek sikerült a késői klasszicizmus felfogásának megfelelő egységes külső kialakítást alkotnia: ez átgondolt és érett mivoltában a kor kiemelkedő műve. A három homlokzati szakasznak méretben, mélységben és jelentőségben egymáshoz való viszonyítása az érett reneszánsz és a barokk megoldásokhoz hasonlóan itt klasszicista megoldást talál: erősebb síkba kötöttség, nagyobb tagolási egységek alkalmazása, míg a főpárkány frízébe belevágó félkörívű párkány hangsúlyos szerepe már a historizmus előfutára. E vázlatosan jelzett azonosságok és különbségek nemcsak a különböző építészeti korszakok közti felfogást demonstrálják — hiszen ez magától értetődő —, hanem azt is jelzik, hogy ez a homlokzat az építészettörténet legjobb megoldásaihoz mérhető. A nagyméretű, félgömb alakú kupola magasba törő lendületét a 10—11 magasított és 24 sima törzsű oszlop levegős körüljáróval övezett kupoladob biztosítja. Magát a dobfalat minden második oszlopközben egy-egy téglány alakú, nagy ablak töri át, és bőséges fénybeáram- lást nyújt. A többszörösen tagolt, széles főpárkány belső tagjára támaszkodik az ebben a korban igen fejlett szerkezetű, rácsos vastartókból szerkesztett kupolahéjazat, amelynek az oszlopos körüljáró- jához mért keskenyebb átmérője még fokozza a lebegő könnyedség benyomását. Hild tervrajza alapján arra gondolhatnánk, hogy ere- 16 detileg az ablaksort nagyítani akarta, a felette levő falsávban pedig folyamatos reliefdíszt kívánt elhelyezni. Ez Is az ünnepélyesség és 18
