Schmidt Sándor: Az esztergomi szénmedence bányászatának ismertetése (1932)
II. rész. Vízkérdés
133 Knebel szerint a hegynyomás, vagy mint általában kifejezik, a tektonikai erők a föld felületére érintőleg hatnak, tehát vízszintes nyomásban nyilatkoznak meg, és ezért a földkéreg gyűrődéseknek, avagy hatalmas nyomásnak van kitéve, mely gyűrődés és nyomás torzióval is jár együtt. Ha a nyomás és torzió hatását akarjuk szemléltetővé tenni, úgy Daubrées kísérleteire hivatkozunk. 90 cm hosszú, 10 cm széles, 0-7 cm vastag üveglapot mindkét felére ragasztott papírral egyik végén befogva, a másik végére gyakorolt gyenge nyomással torziónak vet alá. Az üveg megrepedezik, és a repedések egymásra 70°-nál nagyobb szög alatt keletkeznek. Egyes repedések mellett látunk helyenként egész repedéscsóvákat, valamennyi repedés iránya azonban egymásra majdnem merőleges. Ugyanilyen eredményt mutat Daubrées másik kísérlete, mikor különféle kőzetből készült kockákat egyszerűen nyomásnak tesz ki. Az eredmény itt is egy repedésrendszert mutat, mely repedések egymásra merőlegesek, a nyomás irányára pedig 45° alatt helyezkednek el. Látjuk tehát kísérletekkel beigazolva, mit bányáinkban lépten-nyomon megfigyelhetünk, hogy a vetők, s ezek mentén a repedések keletkezése a földfelületre ható tangenciális nyomás eredménye, s így erre kb. 45° alatt helyezkedvén el, a mélység felé mutatnak és egymásra közel merőlegesek. A nyomási kísérletnél ugyancsak látjuk, hogy az egyes repedések mellett helyenként a repedések száma igen nagy, egész rendszert alkot, s most már könnyen elképzelhető, hogy a csapadékvíz e repedéshálózaton zavartalanul folytathatja útját, de egyúttal a mészkővel nagy felületen érintkezik, s azt így könnyen oldja. Miután az említett megfigyelés szerint a karsztosodást itt igen kezdetlegesnek tartottam, feltételeztem, hogy a vetőmenti hasadékok, barlangok egymással nem közlekednek csatornák vagy földalatti folyók útján, hanem csak e repedésekkel, melyeken vizünk egyik vető-, illetve hasadék-rendszertől a másikig szűremkedik, de viszont a vízveszély nagysága a gyűrődés fokától függvén, kézenfekvő volt az esztergomi medence veszélyessége, hol a nagy nyomás településünket össze-vissza gyűrte, vetette. Általában vizsgálódásaink, kutatásaink csak igen kezdetleges állapotban voltak még, s azokból a tanulságokat levonva, akkor legfontosabb feladatunknak látszott bányáinkat minél nagyobb szivattyútelepekkel biztosítani az elfu- lás veszedelme ellen s e szivattyúkamrákat úgy óhajtottuk elkészíteni, hogy bányáinkkal csak elzárható csövek útján legyenek összekötve s így hirtelen vízbetörés esetén módunkban legyen a vizet — ha bányánkat elfullasztja is — szivattyúkamránktól távoltartani mindaddig, míg az a megcsappant hozzá- folyással megküzdeni képes. Az idők folyamán láttuk azonban, hogy ez nem minden. Mihelyt szivattyúkamránk tolattyúinak elzárása — nem is számítva az állandóan becsukva tartandó vasajtók veszélyét — emberek ügyességétől, éberségétől függ, már mindig ott lebeg felettünk a múlt tapasztalatai szerint is a veszély, hogy komoly esetekben az ijedtség, kapkodás minden számítást keresztülhúz. Éreztük tehát annak szükségét, hogy a vízkérdést gyökeresen kell megoldani, el kell hárítanunk a veszedelmet teljesen, ha virágzó bányászatot akarunk biztosítani, mert az említett emberi gyarlóságban gyökerező veszélyektől eltekintve sem biztosítanak minket minden esetben hatalmas szivattyúink. Ha pl. a víz iszaptömedékeléssel dolgozó bányáink egy már lefejtett részén fakad, annyi iszapot hord zsompvágatainkba, hogy azzal szivattyúink megküzdeni nem képesek. így Reimann-aknában 1919 december 18.-án történt, hogy egyik frontfejtésünkben a II. etageon dolgozva (36. sz. térkép) a +52 m szint felett lévő B. mezőben 1116 m3 vízbetörést kaptunk a talpból, az első lefejtett etage tömedékén keresztül. A víz természetesen kimosta a lőszös tömedékanyagot, s azt a szivatyúkamra zsompjába vitte. Bajt ugyan az iszap ekkor még nem
