Schmidt Sándor: Az esztergomi szénmedence bányászatának ismertetése (1932)
II. rész. Vízkérdés
131 hőmérőt összetörve húztam ki, s nem lévén e jelenségre elkészülve, előre megfelelő tokha helyezett maximál hőmérőről nem gondoskodtam. A becemen- tálás után 4 hétre a víz visszahúzódott ismét eredeti nivójára. A cementdugó dimenzióinak számításánál, hogy az alulról jövő 4 7 millió kg nyomásnak ellenálljon, semmiféle megnyugtató számot nem találtam, a bányász ember érzékéhez folyamodtam tehát, s összehasonlítva azt, hogy Eigelshofenben az aknaszelvényből minden fagerendát, vezetőlécet, létrát, stb.-t kitéptek, s igy az egészen üres aknában 9 m cementdugót tettek, itt, hol minden 2 méterben vastraverzek voltak beépitve a vezetőléc tartására, 6 m-nek választottam a dugót, számítva arra, hogy a cement a vasgerendákkal kötve, ezek a dugó szilárdságát fokozzák. A létrapadokat, vezetőléceket eltávolítani nem tudtam, és így azok, bár az ügy rovására, de bent kellett maradjanak. Hét hét után kiemeltük az akna vizét, s láttuk, hogy alulról abszolúte nincs hozzáfolyás, a dugó tökéletesen zár. Akkor természetesen csak arra gondoltam, hogy az akna víztelenítése után a mélybányászatot kezdjük meg a dugó felett, a vető érintése nélkül, s így elkerüljük az újabb vízbetörést. Később azonban, mikor a Sashegy megfúrásával csaknem 200 m-rel magasabb széntelepet sikerült feltárnunk, keresztvágatot készítettünk a Kör-aknából a Sashegyen lemélyített akna rakodójához, s a Kör-akna mélybányászatát arra az időre halasztottuk, mikor a Sashegy mezeje kimerülőfélben lesz. Ez a faladat most már aktuális, mint arról később beszámolunk. Mielőtt továbbhaladva az események ismertetésében a vízkérdés szempontjából felállított 4. korszakhoz, egy újabb hullámvölgyhöz érnénk, érinteni kívánom azt az anyagot, melynek állandó tanulmányozása indokolta a vízkérdésben elfoglalt álláspontunkat. (E tanulmány rövid ismertetését találjuk az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyletnek 1920. év őszén Dorogon tartott közgyűlésén elhangzott előadásomban, az egylet lapjának 1920 nov. 15.-i számában.) Grund Alfréd, Franz Kraus, Walter v. Knebel és a többi barlangkutató munkáját olvasva, láttam, hogy tulajdonképpen triaszmeszünk bizonyos karsztosodási stádiumban van, s igy az ott megállapított törvényszerűség ide is vonatkozik, az ott tapasztaltakból pedig tanulságok vonhatók ide is. A barlangirodalom tanulmányozásakor beigazoltnak láttuk, hogy a bányáinkat fenyegető talajvíz a csapadéktól ered, mely részben a kopár mészkőhegyek repedésein jut a mélységbe, részben a felületen folyik, mig egy-egy vetődés mentén lejut ismét a mészkő hasadékaiba. Azokat megtölti egy bizonyos magasságig éspedig addig, mig a vidéket átszelő mélyebb völgyek, s maga a Duna annak természetes lefolyását biztosítják. A 2. számú rajz ideális metszetet tüntet fel vidékünkről és ebből látjuk, hogy a +100 m tengerszint feletti Duna-nivótól távolodva mind magasabban találjuk a talajvizet, igy pl. Dorogon 126, Annavölgyön 131, Tatabányán pedig 138 méterben. Kézenfekvő, hogy a barlangirodalom első tanulmányozásakor kerestük mindjárt azt a mértéket, mely mészkövünk karsztosodásának előhaladottságáról nyújtson képet. Grund a boszniai karsztban tett megfigyeléseket a csapadék és a karsztvíz egymáshoz való viszonyáról, s azt találta, hogy a Livno Kamenitiponorjában az esős időszakot 2—4 hét alatt követi a talajvíz emelkedése éspedig a talajvíz 40 m-rel emelkedik fel az esős hónap után. Grund e megfigyelése után a csapadék mennyiségének és a talajvíz emelkedésének arányában a karsztosodás fokára is következtet. Ez unduláció azonban még nem a legnagyobb, mint Knebel kimutatja, a Trebrich-barlangban (Sessana mellett), mely aknaalakú, s 322 m mély, 80 sőt 100 m-es víznivó emelkedést is találtak, de ezt Walter v. Knebel azzal magyarázza, hogy egy-egy ilyen barlangban futnak 9*
