Mojzer Miklós: M. S. mester passióképei (1976)

vitel mozgalmas haláltáncszerű jelenete a mellette látható Kálvária intő, a tragikus véget rögzítő képével alkot ellentétet. A képek közötti értelmi és festői párhuzamokat a jeleneten belüliek teszik teljessé. Ezekre az egyes táblák leírásában találunk utalást.

Feltűnő, hogy a főszereplő Krisztus feje, arca minden táblán másféle. Szent János evangélista sem ugyanaz az első, második és harmadik jeleneten - s az oltáron valamikor egyszerre látható Mária-arcok is alaposan különböznek egymástól, pedig azonos személyt mutatnak be. E különbségek nem arról árulkodnak, hogy a figurák festője minden alkalommal más és más volt, hanem arról, hogy a művész emberábrázolása önmagára és részben korára jellemzően különleges. A festő nem individuumokat, nem arcképszerű egyéniségeket, hanem megfelelő szerepeket ábrázolt. A szerepek - Krisztusé, Máriáé, vagy éppen a kivégzést vezénylő századosé - a festőnél egyszeriek, csak egyetlen jelenetre szólnak. Olyan ez, mintha a rendező mindig újabb színészeket választana ki egyetlen dráma színváltozásaihoz, mintha egy-egy pillanatnyi helyzet tökéletes bemutatásához mindig másféle színésztehetséget igényelne - az éppen adott képhez a legalkalmasabbat. Ezért nem egy-egy egyéniség sorsát látjuk ebben a passióban, hanem a szerepek különleges individualizálását.

A passióban kényszerű üdvtörténeti szerep - hiszen mindenki szenved benne és alatta - és a természetes, emberi érzések döbbenetes ütközése formálta ezeken a táblákon az egyéniségeket: cirenei Simonét, Máriáét, a századosét vagy a sír mellett felriadó katonáét - sőt magáét Krisztusét is. Mindannyiukhoz szinte minden egyes alkalommal más és más mintaképeket használt föl a művész, aki gesztusokból, arckifejezésekből, lobogó drapériákból, idegen példaképek mesteri változataiból rakta össze szereplőit; nem hús-vér emberek ők, hanem a szent történettel sorssújtotta figurák. Egyikőjükhöz sem használt fel a festő a természet után készült előtanulmányt. A fákat, a tájat vagy a többi részletet sem a valóság lerajzolása vagy lefestése alapján ábrázolta. Nem igyekezett anyagszerűen festeni. Ideális festői mozzanatokat festett a levelek, fák, mozdulatok, arcok formáiban - ideális érzelem- és jelentéshordozó általánosságokat. Káprázatosán stilizált - nemcsak a formákban, hanem a szerkesztésben, színekben, sőt az érzelmek bemutatásában is. Művészetének egyik alapja késő gótikus, különlegesen egyéni stilizálótehetsége.

10