Meszlényi Antal: A százéves esztergomi Bazilika (1956)
Esztergom régi dicsősége és annak elmúlása
1. ESZTERGOM RÉGI DICSŐSÉGE ÉS ANNAK ELMÚLÁSA Hajdanában úgy tekintettek őseink Esztergomra, mint az ország gyöngyszemére. A Kárpátok medencéjében történt meg- gyökeresedésünket követő évszázadokban innen sugárzódott szét a magyar élettér négy tája felé az állam- és egyházélet irányítása. Fejedelmeinket, főképpen Gézát nemcsak a honfoglalás előtti népek itt maradt kultúrája, hanem a Duna vizétől és a környező hegyek bérceitől koszorúzott védettsége s nem utolsósorban természeti szépsége ösztönözte arra, hogy Esztergomot válasszák székhelyüknek és egyben az ország középpontjának. Gézáról történeti hitelességgel tudjuk, hogy itt ütötte fel lakóhelyét, s a szükséges építkezések foganatosításával itt rendezkedett be fejedelmi uralmára. Az sem kétséges, hogy az itteni Várhegyen született Vajk nevű fia. A kereszténység befogadása után itt keresztelték Istvánra s ugyancsak itt lépett házassági frigyre Gizella bajor hercegnővel, és e hegy magaslatán koronázták meg a II. Szilveszter pápa által (999—1003) küldött Szentkoronával. Esztergom tehát első királyával, Szent Istvánnal és folytatóival elnyerte a királyi központ, míg érsekeivel, majd prímásaival az egyházkormányzat vezető szerepét. A középkor respublica Christiana értelmezésében a királyság intézménye úgy fonódott össze az Egyházéval, mint a szőlővessző karójával. Az egyik célkitűzésében támogatta a másikat, s mindkettőre az a feladat hárult, hogy az alattvalók földi és örök boldogságát munkálja. Ennek megfelelően Szent István a mostani Várhegy déli szögletében nemcsak pompás királyi palotát emeltetett, hanem annak folytatásaképpen 1010 táján felépíttette Szent Adalbert, nemzetünk térítője tiszteletére az első főszékesegyházat. Ettől tovább haladva északi irányba felemelkedett az érseki palota is, s ez a hármas építmény harmonikus szépségben egészítette ki egymást. 3
