Meszlényi Antal: A százéves esztergomi Bazilika (1956)

Esztergom régi dicsősége és annak elmúlása

Tárgyunk szempontjából most csak a székesegyházra vessük pillantásunkat. Gyér forrásaink bazilikának is nevezik, ami építészeti műalkotását kívánja kihangsúlyozni. Stílusjellegét a román forma adja meg, míg térhatását a négyszöges elhelyezés, amelynek sarkaiból négy torony szökkent a magasság felé. Belül a kettős oszlopsor három hajóra tagolta, s a középső, ún. főhajó félköríves apszissal záródott. Az a néhány oszlopfő és párkánytöredék, amit az idők viszontagságai megkíméltek, azt tanúsítja, hogy az uralkodó románforma mellett érvényesült rajta a bizánci stílhatás is.

Közel két évszázadig sem ezt, sem pedig a többi építményeket nem fenyegette semmiféle elemi csapás s a hosszú idő alatt teljesen kialakult és szabályos működésbe jött állam- és egyházéletünk gépezete. Esztergom, mint királyi és érseki székhely, időről időre nagyobb jelentőségre tett szert. Falai sok és nevezetes eseménynek lettek néma tanúi. II. Béla pl. 1137-ben itt tartott országgyűlést. Megfordult ugyanitt III. Béla vendégeként Barbarossa Frigyes német-római császár, mint a harmadik kereszteshad vezére. S jöttek látogatóba más külföldi fejedelmek, ami annyit is jelent, hogy a magyar királyság szerves tényezője lett a nemzetköziségnek.

Érsekeink vezetésével ugyancsak eleven élet lüktetett az Egy.- ház kebelén belül. Lelkileg és szellemileg nem egy kiváló egyéniség került az érsekség élére, s ezek azon fáradoztak, hogy az időn- kint becsúszott visszaéléseket kiirtsák és minél nagyobb lendületet adjanak a hitéletnek. Közülük Szeráf in (1095—1104) nevéhez fűződik a szabolcsi törvényhozó zsinat (1092) határozatainak végrehajtása. Közvetlen utódja, Lőrinc (1105—1116) pedig már nemzeti Zsinatot hív össze. Az utóbbi aZért is nevezetes ránk nézve, mivel döntései fennmaradtak. Nem hallgathatjuk el ebben a sorban Bánfy Lukács (1158—1179) nevét sem, hiszen életszentségével oly tündöklő példát mutatott, hogy halála után szenttéavatási pőre is megindulhatott. Sajnos, mint annyi más és nemes magyar kezdeményezés, ez is valahol megakadt.

Nagyvonalú egyházkormányzónak bizonyult Jób (1185—1203). Ehelyütt csupán annyit jegyzünk meg róla, hogy főpapi jogainak és kiváltságainak keménykötésű harcosa volt. Hozzá hasonló idegerezetből szövődött Róbert (1226—1239) egyénisége. Közismert az ő bátor viselkedése az alkotmányos jogok védelmében. Az sem titok senki előtt, hogy az országot 1232-ben interdiktum alá vetette, mivel azt látta, hogy az Aranybulla rendelkezéseinek nincs foganatja. Mátyás érseket (1240—1241) azért illik kiemelni, mivel a mohi csatatéren hősi halálával ő nyitja meg ama főpapjaink sorát, akik életüket áldozták a hazáért. S zárjuk az elsoroltakat Vancha

4