Kéményfy K. Dániel: Vaszary Kolos 1855-1905 (1905)

A tanári pályán

37

és tanítvány bizonyos benső meghatottság ereje alatt állott s rá nem figyelni, szinte lehetetlen volt. Egyik jeles tanítványa, aki ma egyik káptalanának prépostja, így írja le az ő ifjúkori benyomásait: „Gyermekésszel már akkor is észrevettünk annyit, hogy tanárunk előtt mindaz szép és nagy, ami magyar; nem volt az a hiba vagy tévedés, melynek mentségére vagy legalább enyhítésére egy-egy szelídítő epithetont ne talált volna.“

Az iskolai feleletek kihallgatásánál is nem kisebb mértékben tűnt ki tanítványaihoz való szeretete s tapintata. Ha valaki törekvésének és jóakaratának valamelyes jelét adta, azt legalább egy helybenhagyó főhajtással jutalmazta. A jó feleletek pedig valódi örömet keltettek benne s ilyenkor az elismeréssel nem fukarkodott. A hanyag tanuló azonban nagyon lehangolta s fájdalmát gyakran napokig észre vették. A tanítványaival való bánásmódjára jellemző, az előbb említett tanítványától hallott következő eset: „Jóllehet, már a gimnázium felsőbb osztályaiban voltunk, a magyar helyesírással mégis meglehetős hadilábon állottunk. Sem oktatás, sem intés nem vezetett célhoz. Végre is — s ez a dologban jellemző — a mi beleegyezésünket kérte ki, hogy arra, aki írásbeli dolgozatában sok helyesírási hibát követ el, azt a büntetést szabhassa, hogy ebéd alatt az iskolába bezárassák. Mindenképen célt ért. A gyöngéd büntetés, melynek szükségességét mindenki belátta, senkit sem keserített el; a helyesírási hibák pedig néhány hét alatt végkép eltűntek.“