Horler Miklós: A Bakócz-kápolna (1987)
A Mecénás
a magyar trón megszerzéséért. Az 1500-as évek elején még fiúörökös nélküli Ulászló utódlásának a kérdése körül ismét fellángoltak a belharcok a Habsburg-párti kormánykörök és a nemzeti királyt követelő Szapolyai- hívek között. Akárcsak a velenceiek, Miksa császár is Bakóczhoz fordult támogatásért, és 1505 májusában írásban kötelezte magát, hogy a legközelebbi pápaválasztáson minden befolyását érvényesíteni fogja Bakócz érdekében. Ez volt az első konkrét biztatás, s bizonyos, hogy ha addig nem is, ettől kezdve Bakócz komolyan foglalkozott a pápaság gondolatával. 1505-ben vagyunk, a kápolna alapkőletétele előtt egy esztendővel. Amit eddigi pályafutásán elért: a legfőbb hatalmi pozíció a politikai életben, a vagyon, Velence támogatása az egyházi ranglétrán való előrejutásban egészen a bíboros pátriárkái méltóságig, nemzetközi tekintélyének erősödése - mind előkészítője volt annak az elhatározásnak, hogy érseki székhelyén az elért és a reménybeli rangjához méltó alkotással emelje udvarának fényét és hírnevét. Bakócz nem kisszerű törtető volt, hanem a Mátyás utáni évtizedek egyedüli nagy formátumú szereplője. Ha Mátyással nem is volt egyenrangú egyéniség, egyedül neki volt az ország sorsának intézésére céltudatos koncepciója. Egoizmusa pedig a reneszánsz ember alapvető jellemvonása, amelynek lényegét legjobban Heller Ágnes világítja meg: »Az egoizmus természetesen senkit sem tesz egyéniséggé. A reneszánsz egoizmus azonban egyéniségek egoizmusa volt. Ok tétet tettek tétre, belevetették magukat a mozgalmas korba, alkottak és tevékenykedtek - s így egoizmusuk sem értelmezhető olyan negatív erkölcsi attitűddel, mint a már kialakult polgári társadalomban közkeletű egocentrikus egoizmus. A reneszánsz egoizmusa az alkotás egoizmusa volt. Nem pusztán az egyes ember partikularitására irányult, hanem elsősorban művére. A mű azonban az egyén műve volt, érvényesülése pedig elválaszthatatlan az egyén érvényesülésétől.« Azután hogy Bakócz előtt megcsillant a pápaság reménye, valószínűleg fokozott figyelemmel kísérte az 1503-ban trónra került nagy reneszánsz egyházfejedelem: 11. Gyula lépéseit. Ezekben az években folyt a küzdelem a konstantinápolyi pátriarkátusért; Róma, Velence és Esztergom között jöttek-mentek a követek és ügynökök. Ismeretes, hogy a humanista levélírás - Aenea Silvio Piccolomini példájára - bizonyos hírközlő funkciót is betöltött, amely pótolta az akkor még nem létező hírlapokat. Ez a szokás sokáig élt, és »Nova« felirattal még Oláh Miklós is többször közölte a legfrissebb híreket. Nem látszik lehetetlennek, hogy Bakócz a Rómából érkező hírek között értesült Gyula pápa építkezési terveiről és síremlékének előkészületeiről is. Mindenesetre az 1506-ban megkezdett esztergomi sírkápolna művészi kvalitásai nem akármilyen »exemplumról«, példaképről tanúskodnak. 1508. december 10-én xn. Lajos francia király Katolikus Ferdinánd spanyol királlyal és Miksa császárral megkötötte a cambrai-i ligát, távlatban 14
