Magyarország Műemléki Topográfiája – 1. kötet, Esztergom

RÉGÉSZETI MÚZEUM

Az Esztergomi Főszékesegyházi Kincstár, Magyarország leggazdagabb egyházi kincstára, nem foglalja magában az esztergomi székesegyház összes művészi és történeti ingó kincseit, hanem általában csak a liturgikus használatban volt, vagy lévő egyházi ötvöstárgyakat és szövetneműeket, amelyek nemes anyaguk, művészi értékük vagy régiségük miatt muzeális célt is szolgálhatnak. Eredetileg az összes tárgyakat praktikus célból, istentiszteleti és ájtatossági használatra csináltatta vagy szerezte az Egyház. Vagy állandó helyen állottak a templomban, vagy a sekrestyében őrizték, ahonnan időnként vették elő használatra. Székesegyházakban, ahol értékesebb felszerelés volt a sekrestyében, a sekrestyét kincstárnak is nevezték. De a kincstár a legújabb időkig csak őrzőhelyet,, raktárt jelentett. A múzeumi jelleg, vagyis a művészi és történeti tárgyaknak oly elhelyezése, hogy használaton kívül is megszemlélhetők legyenek, a látogató közönségre nevelőhatást gyakoroljanak, csak 1886-ban járult a kincstár fogalmához, amikor Simor János prímás az esztergomi bazilika egyik termét páncélszobává alakíttatta át, s abban a liturgikus használatból már kivont régi, értékes műkincseket, valamint a még időnként használt, de egyébként kiváló tárgyakat üvegezett tárlókban közszemlére tétette. A kincstárat mindig az esztergomi káptalan őrizte, s e testület gondosságának köszönhető, hogy nem érte az a pusztulás, amely Magyarország régi kultúrkincseit a viharos századok folyamán általában sújtotta. Hirtelen, erőszakos rablásoknak és pusztításoknak a káptalan sem tudott ellenállni. Azután a háborúk és ínségek idején hazafias és szociális áldozatot is hozott a kincstár rovására, de a különös nemzeti és egyházi kegyeletet érdemlő tárgyakat mégis sikerült ezer veszélyen keresztül megmentenie. A tatárok nem tudták Esztergom várát bevenni. De az Árpád-ház kihalását követő trónviszályok idején Kőszegi Iván és a cseh Vencel 1304-ben, Csák Máté 1312-ben az Árpád-kor szerzeményeit jórészt elrabolták; az Anjou-kor kincseitől pedig Stibor vajda fosztotta meg a székesegyházat. A törökök elől a káptalan 1528-ban Drégely várába, onnét pedig Nagyszombatba, majd a belviszályok miatt 1566-ban Pozsonyba, 1594-ben Thurzó György trencsénmegyei Letava várába, 1605-ben Olmützbe, 1619-ben Grácba, a jezsuiták kollégiumába, 1626-ban Vöröskő várába Pálffy Istvánhoz, 1629-ben a győri káptalanhoz, 1643-ban Lánzsér várába Esterházy Miklóshoz, 1633-ban Bécsbe és Pozsonyba, 1809-ben Napoleon elől Garamszentbenedekre és Garamszentkeresztre szállította a kincstárat részben vagy egészben. 1523 —1526-ig II. Lajos király, az 15291530-as években Szapolyai János király a kincsek jórészét igénybe vette. Pedig ekkorra a Mátyás királytól Frigyes császárhoz pártolt Beckens! oer János prímás is alaposan megdézsmálta a kincstárat. II. Mátyás király még kormányzó korában, 1593-ban Bécsbe kérte „lerajzoltatni" Mátyás király kálváriáját és csak a káptalan ismételt erélyes sürgetésére küldte vissza. Kollonich Lipót Bécs ostroma idején 1683-ban lefoglalta a Bécsben Szelepcsényi prímás házában őrzött székesegyházi kincsek egy részét is. Szelepcsényi félmillió forintra becsült kincseiből fedezték jórészt Bécs védelmének költségeit. A török 217