Komárom és Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék multja és jelene

Az ő korában még élt a magyarság egy részében az ősvallás iránt való hajlandóság s hogy az annak visszaállítását célzó lappangó törekvések végleg abban maradtak, egyedül annak tulajdonítható, hogy szt. László ritka képességeivel igazi nemzeti király volt és vallásosságával példát mutatott. Érdekes, hogy ez a lelkiségében tökéletes keresztény uralkodó — miként I. Béla — szintén elzárkózott a pápának előtte is megismételt arra irányult kívánsága elöl, hogy főuralmát ismerje el, holott ebben az időben Angliának uralkodóján: Hódító Vilmoson kívül, annak elismerése tekintetében minden más európai uralkodó igenlőleg nyilatkozott. Az is jellemző, hogy amíg ezt az álláspontját leszegezte, addig a püspöki investitura kérdésében a pápa és a német császár között kitört harcban, mely különben 1076-tól 1122-ig folyt, keresztényi meggyőződését követve, Krisztus földi helytartóját segítette. Szent László, aki Horvátországot is Magyarországhoz csatolta, nemzetének fájdalmára 1095-ben adta vissza nemes lelkét Teremtőjének és földi maradványait végső kívánságához képest Váradon (Bihar megye) a Körös partján általa emelt szentegyház sírboltjában helyezték el. Szent Lászlót a trónon — minthogy fiutódja nem volt — testvérének fia: Kálmán (Könyves) követte. A trónutódlás körül azonban nehézségek támadtak, mert szt. László Kálmán fiatalabb, az ország ügyeinek szolgálatában kitűnt és ezért népszerűbb öccsének: Álmosnak személyében jelölte meg utódját, azonban Kálmán az idősebb jogán ragaszkodott az utódláshoz, ami jelentékeny küzdelmek után Álmos visszavonulásával ténnyé is vált. Ettől fogva azonban Álmos nem felejtett és arra törekedett, hogy Kálmán ellen elégületlenséget szítson s ebbeli igyekezetében fegyveresen is fellépett (1098). A testvérháborúságnak ekkor rövid ideig tartott békekötés véget vetett ugyan, de Álmos fondorkodása nemcsak nem szünetelt, hanem a király dalmátországi hadjárata után ismét nyílt kirobbanásra vezetett, majd amikor ezt is leszerelték, újból helyreállt a békesség a két testvér között s a magát töredemesen megadónak mutató Álmos szentföldi zarándokúira indult (1108) s onnan történt visszatérése után magábaszállása jeléül szt. Margit tiszteletére Dömösön egyházat és monostort alapított, gondoskodván a két alapítást fenntartani hivatott területekről is. Az általa alapított szentegyház 1108-ban elkészülvén, Álmos azt a király jelenlétében ünnepség keretében kívánta felavattatni s erre az alkalomra fogamzott meg alattomos lelkében az a terv, hogy Kálmánt eltéteti láb alól. Ez a terv azonban árulás útján kipattant s azzal szemben a király környezete a szertartás napjára minden óvatossági intézkedést megtett, de erről Kálmánt nem tájékoztatta. Hogy-hogy nem, feltűnt Kálmánnak, hogy ez alkalommal minden addigi szokás ellenére, erős testőrség veszi körül és ezt szóvá léve, követelte, hogy ennek az intézkedésnek adják magyarázatát s amikor hívei tájékoztatták, azonnal elrendelte, hogy Álmost vessék fogságba. Ezt a rendelkezést hallván, a jelenvolt főpapok lebeszélni igyekeztek a királyt s amíg ez a kísérlet tartott, Álmos elmenekült és meg sem állt Németországig. Ezt követőleg már úgy látszott, hogy az országháborító végleg feladta a trón visszaszerzésére irányuló terveit és nyugton inanad. Bizonyította is az erre irányuló készségét külföldről küldött üzeneteiben és többször hangoztatott ígéreteiben arra az esetre, hogyha békében hazatérhet. A testvér szíve megesett rajta és feledve a multat, megbocsátott neki s hazatérhetett. Nagyratörő vágyai azonban nem hagyták nyugodni, újból pártot ütött Kálmán ellen. Ekkor azután betelt a mérték s mert akkor kegyetlen szigorral büntettek, Kálmán, — hogy István nevű fiának a trónutódlást biztosítsa, — úgy Álmost, mint fiát: Bélát, továbbá pártütő segítőtársait: Urost, Pált és Vathát bebörtönöztette, majd 1115-ben valamennyit megvakíttatta és vak testvérét az általa alapított dömösi monostor szerzeteseinek őrizetébe utalta. Kálmán ebben az időben már betegeskedett 54