Komárom és Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék multja és jelene

nevezetességű gyűjtemény, amelynek különben teljesen hasonló példánya a főszékesegyház főpapi gyülekezőjében — természetesen a civil főispánok képeinek kivételével — látható. A megyerendszer keletkezése. (Ü.J Arról már emlékeztünk, hogy a honfoglalás befejezése után a Kárpátok által övezett terület a törzsek között bizonyos részben felosztatott és hogy jelentékeny olyan területek maradtak, amelyek a túlnyomóan állattartó nomád magyarság létfeltételei számára nem voltak alkalmasak. Szóltunk arról is, hogy a honfoglalók korántsem voltak oly nagy számban, hogy az egész országot azonnal benépesíthették volna, természetes ösztönük mindazonáltal nem egyedül azokat a területeket kereste és találta megszállásra alkalmasnak, amelyek messze kiterjedő síkokat alkottak, hanem bizonyos adott helyzet is irányította őket olyan helyeknek figyelemben tartására, amelyek úgy mutatkoztak, hogy központjai lehetnek a huzamosabb tartózkodásnak, vagy még inkább a végleges telepedésnek. Ez utóbbi tekintetben figyelem tárgyai voltak azok a területek, amelyeken a meghódolt népség tartózkodott és amelyek vagy folyamok és folyók közé estek, vagy — mint erősségek — (földvárak) védelmi szempontból alkalmasaknak mutatkoztak arra, hogy ily helyeken a földművelés folytatása biztonságosabb lehessen. Tudvalevő ugyanis, hogy a szlávok védelmi és gazdasági központjai vagy valamely nehezen megközelíthető vízterületen (két folyó köze, lápos és mocsaras helyek vízmentes részei), vagy pedig földvárakban jelentkeztek. A megszállási és a települési területek megválasztásában szerepet játszott az a körülmény is, hogy melyek alkalmasak — mint említettük — földművelésre, vagy a vadászat és a halászat üzésére? így jutottak a nagykiterjedésű síkságok majdnem egészben a legeltető-pásztorkodó törzsek birtokába és az egyéb területek olyanoknak, akik a földet művelték, illetőleg vadászatból, vagy halászatból éltek. Nem szabad feledni, hogy a honfoglalók — bár mindnyájan szabadok voltak — annyiban elkülönböztek egymástól, hogy a törzsek fejei kimagasló egyéniségüknél fogva, adott helyzetükben és anyagi tekintetben előjogokat élvezvén, a vezér belátása, vagy érdemeik méltánylása mellett viszont olyan területeket mondhattak magukénak, amelyeknek birtoklása mai szemmel nézve már szinte magánjogi természetűnek volt tekinthető. Ez utóbbiak tehát nem egyedül a síksághoz ragaszkodtak, hanem olyan területi egységekhez, amelyen domb, hegy és völgy, művelhető föld, dús rétek, alkalmas legelők és erdők váltakoztak. A hódoltatott népség által előbb birtokban tartott területek — mint említettük •— bizonyos védelmi és gazdasági központokkal bírván, bizonyosra vehető, hogy törzseik is ily helyek körül szállásoltak vagy tartózkodtak és a már meglevő állapot ismerete adta szt. Istvánnak azt a gondolatot, hogy az országot várbirtokokra ossza fel. Ez szt. Istvánnak annyival is inkább könnyebb volt, mert a nemzetségfők a szláv példán okulva, maguk is igyekeztek védelmi és gazdasági központokat — erősségeket — létesíteni. Annak nyoma van, hogy a szlávok a saját központjaik körül fekvő területeket épen törzsi szervezetüknél fogva törzseik birtoklása szerint határjelekkel látták el, vagyis minden ilyen terület elkülönítése külön-külön birtoklást jelentett s állíttatik, hogy az ilyen terület szlávul inedjá-nak neveztetett. Ezt az állítást mi helytállónak nem fogadhatjuk el, mert a medja szó a szláv nyelvben határt jelent és a magyar szavaknak évszázadokkal későbbi során jelentkezett határ szó egy törzsi birtokterület nevéül nem szolgálhatott. Történetíróink bizonyos része megegyezik abban is, hogy a magyar megye elnevezés a szláv medja szóból ered, mondván, hogy szt. István korában és később nemcsak az 44