Komárom és Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék multja és jelene

ték a vármegye nevet s úgyszólván valamennyi azért, mert rajtuk korábban vár volt, illetőleg a régi vár fennállott. Ebben az időben nyer szervezetet a vármegyei önkormányzat és szűnik meg a várispán, akit főispánnak és az udvarbíró, akit alispánnak neveznek. Minthogy IV. Béla idejében Esztergom még egy ideig királyi székhely volt s egyúttal az ország fővárosa, az első vármegyei alakulás itt történt. Ezt már ama tény is megerősíti, hogy a tatárok kivonulását követő két év után Esztergom vármegyének már a Báncza nemzetségből származó Benczencz a főispánja. Utána 1255-ben Jákó, a Hunt-Pázmán nemzetség sarja, majd 1264-ben bizonyos Kozma nevü férfiú. Itt említjük meg, hogy IV. Béla 1270-ben örökös főispánságot szervezett és ezt a méltóságot Fülöp érseknek adományozta. Az örökös főispáni méltóság 1273-ban az említett érsek utódjának: Miklósnak adományoztatott s egyébként ezt a méltóságot érsekprímásaink 1270-től fogva 1848-ig a vármegyék élén és vezető szerep­ben állandóan viselték. Különben Magyarország hercegprímásai az örökös főispáni címet egyéb címeik mellett azóta is viselik. Esztergom vármegye főispánjairól emlékezve, — sajnos — be kell szá­molnunk egy olyan nagy veszteségről, amelyet a megye közönsége ősi eredeti­ségében soha pótolni nem tud s legfeljebb szerencsés másolatokban állíthatja vissza azt a történelmi becsű arcképcsarnokot, amely közgyűlési termét díszí­tette. Esztergom vármegye örökös főispánjainak korhű arcképcsarnoka volt ez és 1848-tól teljes sorozatban foglaltak helyet a falakon a későbbi civil főispá­nok arcképei is úgyszólván egészen 1918-ig. Bár a vármegye története további ismertetése során részletesen fogjuk felsorolni a világháborút közvetlenül követő szomorú eseményeket, amikor az említett arcképcsarnokról emlékezünk, e he­lyütt legalkalomszerűbb annak pusztulása körülményeit ismertetni. Ennek tör­ténete a következő: Amikor 1918 október végén a központi hatalmak hadereje a ma már vilá­gosan ismert okokból megtört és az összeomlás bekövetkezett, a gazdasági vi­szonyok teljes leromlásában szenvedő Magyarország addigi rendjének felfor­gatására korábban szövetkezett pacifista és radikális őrület, — felhasználva az általános csüggedést, — nemkülönben a négy éves harcokban elkeseredett hazatérő katonák elkeseredését, felgyújtotta az úgynevezett „őszi rózsás" for­radalom fáklyáit, a főváros csatornatöltelékeinek fegyveres segítségével magá­hoz ragadta a hatalmat, városligeti hintáslegények, csavargók és mindenre kész sötét alakokból pedig karhatalmat szervezett. Ezekbőhlakult a többek között az úgynevezett „tengerész-különítmény", amelynek nemcsak az volt a feladata, hogy a fővárost rettegésben tartsa, hanem az is, hogy a vidék különböző he­lyeire kiszállva, megmutassa magát s ha szükséges, erejét is. 1918 november első napjaiban Budapestről egy ilyen — körülbelül egy századnyi — fegy­veres, kézigranátos és gépfegyveres különítmény érkezett Esztergomba egy inci-finci, Böhm nevezetű éretlen suhanc vezetésével s ennek a terrorcsapatnak egy része a kiürült hadifogolytáborban ütötte fel tanyáját, míg a másik része a vármegyeház nagytermét, azt a helyiséget választotta magának, amelyben az ősi arcképcsarnok volt. El lehet képzelni, hogy ez a legszélsőbb felforgató ele­mekből összeverődött banda a csupa főpapok képeiből összeállított galéria lát­tára miben tombolta ki magát? Abban, hogy az egész arcképcsarnokot össze­vagdalta, széttépte és aljasul beszennyezte annyira, hogy abból hírmondónak, talán puszta véletlenségből, csupán egy maradt. így pusztult el a történelmi 43

Next

/
Oldalképek
Tartalom