Komárom és Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék multja és jelene

Esztergom zenei élete. Esztergom, mint érseki székhely, évszázadok óta központja az egyházi zene fejlődésének és a zene kultuszának. Azok az egyházzenei és ének-emlékek, amelyeket a mult homályából néhai való Bogisich Mihály volt esztergomi praelátus-kanonok budavári plébános korában felszínre hozott és amelyek teljes frisseségükben mostanság is virágai a Mária-költészet kultuszának és az egyházi zene lelket felemelő magasztosságának, javarészben ősi esztergomi forrásokból erednek. Mindenesetre tudtak erről azok a zeneköltők is, akik a sors különös kegyelméből abban a kitüntetésben részesültek, hogy az esztergomi főszékesegyháznak lehettek zenei vezérei és akik ebben a főtemplomban nyertek további ihletet és ösztönzést arra, hogy az egyházi zenének gyöngyeit alkossák és a késő utódok elé követendő példát állítsanak. Esztergom zenei életéről emlékezve, a mult évszázad első negyedéből kiemelkedik az egyházi zenének egyik termékeny müvelője: néhai Seyler József főszékesegyházi karnagynak csodás alkotóképességgel megáldott fia: néhai Seyler Károly. Bécsből hívták meg a császárvárosban már igen jó hírű zeneművészt és zeneköltőt Esztergomba és itt alkotta meg örökbecsű szerzeményeit. Igazi elhivatott tehetség volt és oly műgonddal komponált, hogy Liszt Ferenc őt „elkésett klasszikus"-nak nevezte. (A zenetehetség öröklődött: Seyler leánya: Leona operaénekesnő lett.) Seyler megérte a Bazilika elkészültét (1856); tudjuk, hogy Liszt Ferencünknek a Bazilika fölszentelési ünnepére írt remek miséje új utat, új perspektívát nyitott az egyházi zenének. (Az „Esztergomi mise" ú. n. változó részeit Seyler komponálta.) 1897-ben 30 pályázó közül a nagy kalocsai egyházi zeneköltőnek, p. Henriig Alajosnak tanítványa: Kersch Ferenc (azelőtt a nagyváradi székesegyházban orgonás, majd karnagy) lett a Bazilika karnagya; ő visszatért a középkori liturgikus zene stíljához, megírta az egyházi hangnemek összhangzattanát, írt 17 misét, 3 rekviemet és a kórus művészetét magas fokra emelte. Közben a Budapesten szép lágy baritonjáról ismert Bogisich Mihály, tudós esztergomi praelátus-kanonok és c. püspök, 1900-ban életbe léptette a Szent István-napi déli egyházzenetörténeti hangversenyeket a Bazilika énekkarával (előző estén toronyzenével a várfokon). 1911-ben a fiatal Bánáti Buchner Antal lett Kersch méltó utóda; a világi zenének is mestere (a rádió eddig 137 ízben röpítette világgá műveit), de igazi eleme a musica sacra: 34 mise, 100-nál több Graduálé, Offertórium, Ave Mária stb., „A 8 boldogság" oratórium, Szt. Ferenc Naphimnusza (nagy kantáte), rekviem X. Pius pápa halálára stb., stb., de öt pályadíja is tanúsítja zeneköltői vénáját. Két kétkötetes Turul-daloskönyvet, Cantica Sacra-t adott ki (emezt Béres István szemináriumi tanárral és Luspay Antallal); megalapította Luspayval (1911) s máig szerkesztik a „Katolikus Kántor" folyóiratot (kótamellékletekkel), az Orsz. Kántorszövetség hiv. lapját. Számos egyházzenei hangversenyt rendezett énekkarával úgy a Bazilikában, mint a belvárosi templomban (ennek karnagya Bellovits Imrének testvérbátyja, Ferenc volt), elsőrendű művészvendégekkel, mint f Demény Dezső, dr. Koudela Géza, Ferencsik János karnagyok, Antalffy-Zsíros Dezső, Wehner Géza orgonaművészek, az Operaház művészei stb.

1 A fentebbi megállapítások mellett le kell szögeznünk, hogy Esztergom város közönsége általában nemcsak kedvelője és művelője volt a zenének, hanem mostanság is szerelmese annak. A zene-kultusz esztergomi történetéből kiemeljük, hogy 1756-ban Makai Laurentius magyar tanító, aki „rector scholae" címet viselt, és Haász András német tanító, akit ,,paeceptor"-nak hívtak, Esztergomban már nemcsak foglalkoztak zenetanítással, hanem tanítványaikból zenekart is alakítottak és a város hatóságától engedélyt nyertek arra, hogy 1 Dr. Molnár Imrének: A Magyar Muzsika Könyve c. müvéből ,375