Komárom és Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék multja és jelene

getio és Solva között létesült erődítményekről már emlékeztünk. Az erődítések másik szakasza Solvától Aquincumig terjedt. Ez utóbbiról csak annyiban emlékezünk, amennyiben Esztergom vármegye határa a Duna alsó folyásában Visegrádig terjed. Az Esztergom alatt fekvő Pilismarót község felett is épült egy hatalmas erősség, amely Ad Herculem castra nevet viselt és ezzel kapcsolatban Dömösön volt Esztergom megye területén az utolsó csapat állomáshelye. A Bregetiotól Dömösig húzódó jobbparton az erődítmények között figyelőtornyok is voltak és azok omladékainak egyik-másik maradványa most is ismeretes. Itt megjegyzendő, hogy amíg Dunaalmástól Esztergomig ezek az őrtornyok a folyam partomlasztásainak áldozatul estek, addig Esztergomban a vízivárosi szigetnek a nagy Dunára néző oldalán, a M. F. T. R. állomása felett még valami harminc éve látható volt egy őrtorony-maradvány és egy másiknak romjai a szentgyörgymezei határban ott, ahol a Duna medre élesen fordul Kövesd felé, még megmutatkoznak, ellenben ugyancsak a szentgyörgymezei határban a Zamárd-hegy alatt a dédai-szigettel szemben, Trexler Antal örököseinek a partra húzódó földjén szintén jelentkezik egy őrtoronynak maradványa. — Végül megemlítjük, hogy attól fogva Esztergom vármegye területén a Duna alsó folyásában csak a pilismaróti határban, Basaharc felett, a község földje parti részén láthatók egy őrtorony alapjai. Hogyha már az erődítményekről beszéltünk, nem lesz érdektelen emlékezni azokról a jelzési módokról, amelyek a római őrállások között szokásosak voltak. Ezek, mondhatni, távirati beszélgetéseknek minősültek. A fényjelek nappal és éjjel adhatók voltak. Nappal ezt üvegdarabokkal és zászlókkal eszközölték, éjjel pedig fáklyákkal, vagy tüzekkel. így pl. Bregetioból a burgusok (őrségek) közvetítésével Crumerumba, onnan Gardelaccába, Lacus felicisbe, avagy Solvába, stb. és viszont adtak jelzéseket olyan előírás szerint, ahogy a heiyzet megkívánta. Fontosak voltak a jelzések azért is, mert ezek segélyével a túlsó partról való átkelést, vagy a folyami közlekedést riasztással megakaszthatták. Nem érdektelen foglalkozni a rómaiak pannóniai hadseregének mennyiségével is. Erről pontos feljegyzések (Notitia dignitatum) szólnak, mi azonban csak ama csapattestekről beszélünk, amelyek a Bregetio—Salva között volt limes (őrtornyokkal ellátott római határvonal) védelmét látták el. A római állami nyilvántartásból kiderül, hogy a dunaparti Valéria (Valéria Ripensis) területén, Solva erősségben pl. a Cuneus equitum Scutariorum (paizsos lovasok), az Equites Mauri, vagyis mauritaniai lovasság, Crumerumban pedig az Equites promoti (előléptetett lovasság) helyezkedett el, míg Ad Herculem Castra erődítményét dalmát lovasok és a herculeai segédcsapat lakták. Amikor a limes védelmére rendelt haderőről beszélünk, nem hagyható említés nélkül, hogy a rómaiak sokáig nem tűnhették a túloldali quádoknak mindinkább fokozódó és támadásokban megnyilvánuló nyugtalankodását és Marcus Aurelius császár rendelkezéséből elkövetkezett a velük való leszámolás ideje. A légiók a Kr. u. 173. esztendőben Esztergom alatt keltek át a Dunán és a quádokkal itt-ott megütközve, csupán arra vártak, hogy a császár a végső döntés idejét meghatározza. Ez el is következett és a császár Solvába érkezve, 174 nyarán rendelte el a hadjáratot, amelynek döntő csatája a Garam alsó vidékén zajlott le. A rómaiak javára győzelmesen végződött ütközet lefolyását Dio Cassius ismerteti. Ennek a csatának emlékét Rómában a piazza Colonnán levő Antonius szobor domborműve akként ábrázolja, hogy a római csapatok az ég felé fordítják arcukat és a záporvizet nyitott szájjal nyelik, sisakjaikkal felfogják, azokból isznak, sőt lovaikat is sisakjaikból itatják, míg a quádokra tűz- és jégeső hull és úgy dobbannak le. A domborművön széttárt karokkal Jupiter pluvius áll, jeléül annak, hogy a csata sorsát az égiek döntötték el. Ennek a győzelemnek történetéhez fűződik Julius Capitolinusnak ismertetése, amely 22