Komárom és Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék multja és jelene

korba sorozza. Archeológiai szempontból legérdekesebb a barlang nyílásánál a magdalénien II. rétegből kikerült 3.8 cm hosszú kúpalakú, hegyesre és fényesre csiszolt csontpálcikatöredék, amely köröskörül, zeg-zugosan bevésett vonalakkal van díszítve. Minthogy a nyugateurópai magdalénien lelőhelyekre jellemző kő- és csontipartypusok hazánkból már több pontról ismeretesek, érdekes, hogy amennyiben Kormos

1 dr. a pilisszántói kőfülkében e század első éveiben megtalálta a még hiányzó csontszigonytypust, a bajtói barlangban az 1914 és 1915. évi kutatás során előkerült az imént leírt első díszített csonttárgy is. A kutatás folyamán a barlang hátsó részében dr. Hillebrand keleti irányban új barlangágat fedezett fel és ez a kutatások folyamán archeológiai szempontból Magyarország legfontosabb barlangi lelőhelyének bizonyult. Azokat a rétegeket, amelyek az addig ismeretlen barlangágban a bevezető nyílás felső szélét borították, Bella Lajos meghatározván, megállapította, hogy azok a javabronzkorba tartoznak, vagyis ebből következik, hogy a barlangnak ebben a részében 3000 év óta ember nem járt. Ez a barlangrész, melyhez folyton táguló folyesó vezet, majdnem köralaku és egy kupolaterem benyomását adja. A barlang hossza 15.5 m, melyből a folyosóra 7.5 m, a kupolateremre pedig 8 in esik. A folyosó szélessége 1.6 m-től 5 m-ig váltakozik, míg a kupolaterem legmagasabb része 5 m, legszélesebb része pedig 6 m. A folyosó hosszában a neolith és a bronzkori ember nyomait néhány cserép darab és házi állatok feltört csontjai jelezték. A kupolateremben a geológiai értelemben vett jelenkori embernek nyoma sem mutatkozott. A barnás humusz teljesen hiányzott. A sárga leistocaen agyag felületén nagyszámban hevertek a barlangi medve csontmaradványai, tehát feltehető, hogy a kupolateremnek utolsó lakója a leistocaenkori ember volt és utána ezt a nehezen hozzáférhető barlangrészt ember már nem kereste fel. A kutatások során megállapíttatott, hogy ez a barlangrész az ősember legkedveltebb tartózkodási helye volt és ezt a körülményt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a leletek legnagyobb része (csonteszközök és fegyverek) innen került ki. A barlangban feltárt solutréi rétegek vöröses agyagból állanak és atnig az előzőleg feltárt barlangrészben alig 0.5 m-nyiek, addig itt helyenként már 2 m vastagságban jelentkeztek anélkül, hogy más kultúrfokozatra utaló iparra akadtak volna. A kutatás során ezen rétegek faunája egyhangúnak ítéltetett, s amíg a barlangi medve feltört csontjai százával jelentkeztek, addig csak elvétve fordultak elő a barlangi oroszlán, hiéna, farkas, ló, vagy rénszarvas csontjai. Ezzel a megállapítással szemben bőségesnek mutatkozott az archeológiai anyag, mert ebből az aránylag kicsiny barlangrészből száznál több solutréi jellegű palaeolith került ki és ezek között húsz, javarészben jáspisból készített lándzsahegy, amelyek dr. Hillebrand szerint a jellegzetes hazai tipust viselik és formában hasonlóak a Szeleta barlangban Kadic által találtakkal.

2 A szóbanforgó barlangrész kiváló nevezetessége a leletek között egy 21.8 cm hosszú és 1.16 cm vastag, mammutagyarból kifaragott, fényesre csiszolt hengeralakú csontpálca, amely, mint ilyen fajta, a hazai pleistocaenból kikerült emlékek között első dísztárgynak minősül. Előkerült még néhány olyan penge is, amely a barlangi medve fogából készült s minthogy hasonló eszköz találtatott a kiskevélyi barlangban is, a hazai barlangkutató osztály elnökének: Lenhossék Mihály dr.-nak ajánlatára kiskevélyi pengetypusnak neveztetett el. 1 Kormos T.: A pilisszántói köfülke. (M. kir. Földt. Int. évkönyve XXIII. kötet, 6. füzet, 336—338. 1. 12. ábra. Budapest 1915.) 2 Ezeket a lándzsahegyeket dr. Hillebrand hazai szempontból a jövőben szeletatypusu solutréi lándzsahegy néven kívánná tudományosan meghatározni. 17 VÁROSI KÖNYVTÁRI Esztergom lette