Komárom és Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék multja és jelene

amely ennek megfelelően csak az egyik oldalon van megdolgozva, a másik oldalon pedig egy nagy poccanást („bulbe de percussion"-t) tüntet fel, ami szintén jellemzi a mousteri kor ipari technikáját. A másik érdekes darab vastag pengeszerü vakaró köröskörül való szilánkolással, amely egész megjelenésében emlékeztet a középső és felső aurignacienben előforduló hasonló szerszámokra. Igaz, hogy a szilánkolás módja nem egészen jellegzetes, mert a vakaró-felületet képező vége nem tünteti fel a mélyre hatoló és legyezőszerűen elhelyezkedő szilánkolást (Kanelirretus). Dr. Hillebrand megállapítása szerint ez a két kőszerszám nem abba a korba utalandó, ahová megdolgozásuk mikéntjéből ítélve esetleg helyezni lehetne s ezt egy ugyanonnan kikerült, gyönyörűen megdolgozott, babérlevél formájú lándzsahegy bizonyítja. Ez csak valamivel durvább kivitelű a Szeletabarlangban talált jellegzetes solutrien babérlevél-formáknál. Ugyancsak dr. Hillebrand közlése nyomán érdekes Vadász Elemér dr.-nak már 1912-ben történt ama megállapítása, hogy a bajóti barlangban a próbaásatás során talált paleolithok tűzkőanyaga a barlangtól alig három órányira levő dorogi nagy kősziklán, a liaszkorú mészkőre nagy mennyiségben rétegszerüen telepszik és hogy valószínű, hogy diluviumban a bajóti Öreg-kő lejtőin is meg voltak ezek a rétegek, amelyeket talán csak a későbbi erózió távolított el. A barlangnak további kutatása a fentiek szerint sikerrel biztatott és azt dr. Hillebrand 1913-ban, június végén, folytatta s akkor a barlangnak leghátulsó részében a sárga diluviális agyag alsó részéből egy gyönyörűen megdolgozott babérlevélhegy került ki, amely finomság tekintetében a Szeletabarlangból (Borsod m.) kikerült legszebb példányokkal is kiállja a versenyt és amely ezeknek a rétegeknek solutréi korát véglegesen rögzíti. Ugyanitt egy kerek átmetszetű, csontból készült, dárdahegy is kikerült. Ennek jellege nagyon emlékeztet a németeknek úgynevezett „Speerspitze mit einseitige abgeschádter Basis" nevű formájára. Az 1913. évi kutatás mindössze nyolc napig tartott és az addig elért eredmények összefoglalásából megállapítható, hogy a feltárt sárga diluviális agyagrétegek felső részei a magdalénien korszakba, alsó részei pedig a solutréi korszakba tartoznak. E kutatások után 1913 július 31-én dr. Hillebrand vezetése alatt dr. Lóczy Lajos és dr. Lenhossék Mihály egyetemi tanárok, továbbá Meszlényi Pál volt Esztergom vármegyei főispán és dr. Kisfaludy Kálmán miniszteri titkár társaságában Jankovich Béla volt vallás- és közoktatásügyi miniszter látogatta meg a barlangot, amelyet akkor a kutatást anyagilag is támogató államférfi nevéről neveztek el. A Jankovich-barlang további kutatásait dr. Hillebrand 1914. és 1915. évek folyamán végezte és ezúttal új barlangrészt is sikerült feltárnia. Itt meg kell jegyezni, hogy az első kutatás a barlang nyílásánál, az utóbbi pedig a hátsórészben történt és hogy más a szelvény az előbbi és más az utóbbi helyen. A barlang nyílásánál a feltárt rétegek egymásutánja a következő: legfelül bronzkori cserepeket tartalmazó barnás humusz, ez alatt sárgás-szürke, majdnem meddőnek mondható, agyag. Lejjebb sárga törmelékes agyag sok rénszarvas csonttal és tömeges mikrofaunával. Minthogy itt a barlangi medve nem fordult elő, dr. Hillebrand ezt a réteget a fiatalabb magdelenienbe, vagyis a többi hazai analógia alapján a magdalénien II-be sorozza. Ez alatt meddő, plasztikus sárga agyag következett és ez mindenütt a fenékre rakódott. A barlang hátsó részében a szelvény bonyolult, amennyiben a sziklafenékre lerakódott plasztikus sárga agyag és a magdalénien II-nek nevezett réteg közé vöröses, törmelékes agyagréteg ékelődött, amelyben tömegesen jelentkeztek a barlangi medve feltört csontjai, mikrofauna pedig kevésbbé. Az ebben a rétegben talált kő lándzsahegyek alapján dr. Hillebrand ezt a réteget a solutréi 16