Komárom és Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék multja és jelene

pragmatica sanctio által biztosított oly lényeges jogait csorbítja meg a nemzetnek, melyek megtartására Felséged császári őse: III. Károly király esküje utódait is kötelezé! — Felséged adóbehajtást sürget, — pedig ennek csupán országgyülésileg megajánlhatása éppen a pragmatica sanctioban gyökerezik. — Felséges Király! Az adónak, és pedig katona-erővel és országgyűlésen kívüli behajtásának nagy története van, melynek utolsó mozzanata az volt: hogy dicső nagyatyja: I. Ferenc király, azt mondá a nemzetnek: „doluit paterno cordi nostro". — De Felségednek az állam gépezete föntartására pénzre van szüksége? Miként fejezzük ki magunkat, miszerint elismerje Felséged, hogy a jóakarat szól belőlünk! Ha Felséged biztosítja a mi kétségbe nem vonható, a nemzet adómegadási országgyűlési jogát; ha e jognak a legközelebbi országgyűlésen érvényrehozataláig a nemzet loyalitására hivatkozva nyilvánítja: miszerint égő szükségtől kényszerülve a nemzettől várja, és nem önhatalmilag rendeli az adót, — törölje el Felséged kegyelmesen a német adószedőket, bízza reánk, a nemzetre, és e kizsákmányolt nemzet befizeti, mit erszényében talál! — Szóljunk a törvénykezési bonyodalmakról? Felséged a jövő országgyűlés elhatározásáig országbírói intézkedéseket ígér, — mi ebben megnyugszunk. De nagyok a bonyodalmak és annál nagyobb a baj, minél inkább meggyőződhetik mindenki: miszerint a nép, az összes közönség oly ellenszenvvel viseltetik az eddig fönállott költséges bíróságok és hivatalok iránt, hogy inkább nem keres igazságot, mintsem nálok keressen: mi pedig azon térről is le valánk szorítva, melyet még a 20-iki kegyelmes pátens és a fiőspáni utasítás 13-ik pontja is átengedett. — Még a bizalmat említjük meg, a fejedelem és a nemzet közti szent köteléket. Ha azon aggodalmat akarnók tolmácsolni, mely a csendőröknek a megyénk székhelyein összpontosítása hírére elfogá a közönséget; ha elmondjuk, hogy e rendszabály által eddigi csekély vívmányait dugába dőlve, reményeit meghiusulva, sőt az alig letűnt rendszer örvényét minden bajaival, szenvedéseivel és nyomásával tátongni látja; ha bizonyossá tesszük Felségedet, miszerént a csendőrség és testvérje: a pénzügyőrség oly ellenszenv tárgya, mint irtózat tárgya vala egykor az Isten választott népénél ama nyavalya, melyből az Üdvözítő gyógyítá ki a beteget: a bélpoklosság: Felséged kegyelmesen belátni méltóztatik, mikép ezek fönnállásával mindig a mult rémjeit látva szeme előtt a nemzet, bizalmában, hitében, reményében és szeretetében hajótörést szenved. — Végül, Felséges Király! a történelemre hivatkozunk. Nagy volt a fejedelem, nagy a nemzet maga, midőn övéi körében — az apa gyermekei között — élt a király. Mióta szűnt meg e nemzet dicsősége? Mióta a Csele patakja nyélé el az utolsó magyar királyt, ki e hazában lakott és Magyarország a többi kegyeltek közt mostoha gyermekké lőn! — Felséged legmagasabb kegyelmében Önmaga elismeri a magyar nemzet érettségét; hazánk területe legnagyobb, kétszer, háromszor akkora, mint Felséged bármely országáé. Mi nem vagyunk számító zsugoriak, kik a kegyeletet mérlegre vetik; nem szűkkeblűek, kiket a lelkesedés és vett jótétemény szikrája nem éleszt; alkotmányos ösvényen, a szeretet szalagán könnyen vagyunk vezethetők. Méltóztassék Felségednek körünkbe jönni, hova az 1536-ik 57-ik, 1546-ik 18-ik, 1741-ik, 1792-ik 5-ik és több más törvénycikkek hívják; borítson Felséged, a nemzet jogai őszinte teljes helyreállításával, fátyolt a mult fájdalmaira; kegyeletes, törvényes kormányzat által legyen Felséged a nemzet kegyeltjévé, — Felséged otthon érzendi magát népétől környezve, és a nép szeretete leend az a sziklavár, melynek erős falai közt a király nagysága biz139