Komárom és Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék multja és jelene

alkotmányos szabadságát és önállóságát. A feliratot, mely Palkovics Károly alispán tollából ered, — mint a bátor szókimondásnak és a nemzeti önérzet megnyilvánulásának kifejezőjét — íme, teljes terjedelmében ide iktatjuk: „Felséges Császár, Felséges Apostoli Király, legkegyelmesebb Urunk! Megdöbbenve vettük Felségednek folyó évi január 16-ról 721. szám alatt kelt kegyelmes leiratát, — a király fenyegető, komoly intése szóra fakasztja érzelmeinket — és a szabad szó, mely az igazság és annyi túlélt fájdalom kimeríthetetlen forrásából van merítve, de az alattvalói köteles tisztelet korlátai közt emelkedik Felséged királyi székéhez — nem fog a pusztában elhangzani. — Nem akarjuk magunkat szépíteni Felséged előtt, mert kegyelmes leirata minket talán kevésbbé sujt. Nem is érezzük magunkat hivatva a testvérmegyék határozmányait latolgatni, de köteles hódolattal annyit bátran elmondhatunk Felséged kegyes színe előtt: miszerint e haza hatóságait, ha csendesebben, ha zajosabban fejezték ki érzelmeiket, szülőföldjük iránti elolthatatlan szeretet egyenlően vezérli, — azon szülőföld iránti szeretet, melyben 12 év óta hazátlan vándorként lézengett a magyar! — Ha azon nagynevű hazafiak, kik ez átalakulási korszakban Felséged legmagasb személyét környezék, elmondják Felségednek, mit szenvedett e nemzet a gyászos 12 évi korszak alatt, nem mondhattak el mindent. Mi itt a vidéken, kiket a letűnt rendszer csapásai leginkább sújtottak, elmondhatnánk Felségednek, mint tiprák el a külföldi hivatalnokok legszentebb emlékeinket, — mint tevék gúny tárgyává nemzetiségünket, anyai nyelvünket, — mint zsákmányolák ki elviselhetetlen adóval és nem adóval erszényeinket s tőnek szegényekké, — mert szegényekké lettünk, — mint kelle megvásárolni a drágasága végett számtalanszor igénybe se vett igazságot, melynek el nem nyerhetésére sok esetben elég volt magyarnak lenni, — mint jövének az önkény eszközei éjfélkor a hazafi csendes lakába és titkos feladás nyomán a családapát, gyermekei rimánkodása közt, vasra verve, elhurcolák ismeretlen vidékekre, hogy ott katonai barbár önkénynek legyen áldozatja. Égbekiáltót viselt el a hányatott nemzet! Azért, ha most annyi balszerencse, önkénynyomás és baj után a múltban örömet nem látva, a jövőben alig reménykedve, a láncaitól némileg menekül, a kedélyek zajosabb kitörésekkel tapogatóznak a sötétben — mert még nincsen világosság: Felséged bölcseségében nem fogja megítélni. — Mondja ki Felséged, valamint a Teremtő kimondá: „Legyen világosság és lőn világosság", — és vele az élet; mondja ki Felséged kegyelmesen: „Legyen meg, nemzet, a te kívánságod"; mondja ki Felséged a nemzet egyakaratú óhajtásának, a 48-iki törvények megtestesülését, egyenesen, kételyt ébresztő megszorítások nélkül, félrendszabályok mellőzésével, adjon Felséged teljes, tökéletes hazajöhetési engedélyt, miszerint száműzött hazánkfiai annyi hányatás után újra ehessék a haza kenyerét, mely kenyér, távol a hontól keserű marad, ha aranytálban tálalják is: és az engesztelődés napja fénysugarával elárasztandja a fejedelem és a nemzet közti kibékülést. — Ezer éves a magyar alkotmánya; ezer éves harccal tartá azt fönn; az örökös küzdelem megrontá benne a hitet, a törvényszegések hosszú históriája tevé őt féltékennyé! Szívünk ömledezése, mely a tisztelet szavaiba öltözik, nem fogja sérteni Felséged királyi méltóságát. Nyilt szó ez, legkegyelmesebb Ür! A gyermeké a kegyes apához. íme, az október 20-iki kegyelmes pátens, mely a pragmatica sanctiora hivatkozva állítja vissza az alkotmányt, éppen a pragmatica sanctioba ütközik; kétoldalú, egyaránt kötelező szerződés lévén az, Felségedet éppen úgy kötelezi a nemzet ős alkotmányos jogainak, szabadságának, önállásának csorbítatlan föntartására, valamint kötelezi a magyar nemzetet Felséged iránti hűségre és örökösödési jogának elismerésére; pedig a kegyelmes pátens a 138