Komárom és Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék multja és jelene

nemesedett gondolkodású emberiséget vérengző bestiává visszafejlessze és egy nem éppen ismeretlen célú új világuralmat teremtsen, valóban nem kívánatos azokról a küzdelmekről részletességgel emlékezni, amelyeket a kath. egyház és a piotestantizmus a török hódoltság alatt mérsékelten, később pedig egymást üldözve folytatott. Éppen ezért akarva elkerüljük ennek a küzdelemnek általanos ismertetését és csak azokkal az eseményekkel foglalkozunk, amelyek Esztergom vármegyében Pázmány Péter és Kolonits Lipót érseksége alatt történtek. Pázmány Péter idejében megtörtént, hogy bizonyos Bélavári Dávid nevű érseki gazdatiszt Ölved községben számos református embert fogságba hurcoltatott és csak 150 forint buntetéspénznek lefizetése után engedte el őket. Ugyanez a gazdatiszt a ref. levitát is kiűzette a községből.

1 Kolonits érsek alatt a megyebeli protestánsok üldöztetése már nagyobb méreteket öltött, mert alighogy érsek lett (1695), az 1681. évi 25. és 26. törvénycikkekre való utalással tsztergom megye területéről az összes ref. lelkészeknek távozniok kellett. Mindazonáltal megállapítható, hogy ezek 1700 elején ismét visszatértek s ebben az időben a megye dunáninneni részében Bátorkesz, Bucs, Kéty, Kisujfalu, Köbölkút, Kőhídgyarmat, Mocs, (Dunamocs), Sárkány (Sárkányfalva) és Szölgyén községekben, a dunántúli részben pedig Dömös, Epöl, Marót (Pilismarót), Nagysáp, Sárisáp és Tokod helységekben újból megkezdték tevékenységüket. Ugyanezen időből megállapítható, hogy Esztergomban — bár elenyészően csekély számban — szintén telepedtek reformátusok. 1711-ben ismét válságosra fordult a ref. lelkészek helyzete. Ennek állítólagos előzménye az volt, hogy Bajnáról búcsúsok igyekeztek Nagysápon át péliföldi Szentkeresztre s a bajnai protestánsok állítólag megtámadták azokat. Ez az eset kivizsgáltatván, annak eredményéhez képest III. Károly császár-király ugyanazon évi augusztus 27-én kelt rendelete alapján a megye területéről az ott működött ref. lelkészeket eltávolították. Ezt megelőzőleg megtörtént, hogy Esztergomban egy mézeskalácsos iparostól azért, mert a kath. egyház kebelébe nem akart visszatérni, 1710-ben a város megvonta a polgárjogot és kizárta a közösségből. Habár ezek szerint feltehető volna, hogy a megyében és a városban a protestáns vallás nem volt képes gyökeret verni, ma már megállapítható, hogy azokban a községekben, amelyekben a lakosság ehhez a felekezethez csatlakozott, kitartott. E körülményről a megyebeli községek felsorolásánál emlékezünk. A protestantizmus ellen folytatott — de a Komárom megyeihez méreteiben és kíméletlenségeiben nem hasonlítható — harc az új hit terjedésének mégis gátat vetett. Ennek bizonysága az, hogy az 1732. évi egyházlátogatási jegyzőkönyvek szerint a megye területén 18 rk. anyaegyház állott helyre és az 1755. évi jegyzőkönyvek további szaporodásról számolnak be. A népoktatás állapota a XVIII. századbeli Esztergom megyében elég siralmas helyzetben volt, amit az is bizonyít, hogy 33 község közül csak 17-ben volt népiskola. Esztergom vármegye a szatmári béke után. Arra, hogy a hódoltság alatt bekövetkezett csapásokat kiheverje és az újjáépítést megkezdje, Esztergom vármegyének már azért sem volt alkalma,, mert a nyolc éven át tartott szabadságharc eseményei területét majdnem i Millenn. Tört. VI. 220. 1. 120