Esztergomi helikon

Tartalom - II. FŐVÁROS – EURÓPA ORSZÁGÚTJÁN

kor megcsillapodott, a templom elé ment, az oszlopos kapu előtt hosszan nézte Szent Istvánt. Keresztet vetett, azután egyenest a palotának tartott. — Merre, merre? — riadt rá titkolt ridegséggel az egyik vasas. — Kerál elejbé — vetette oda Julianus s továbbment. A kiskapunál pirosdolmányos vitéz állott elébe, dsidnját leeresztette, mint valami korlátot. — Megengedj, kedves fráter — kérlelte —, de mondd meg, hová mégy? — Eressz, atyámfia. Kerál elejbé megyök nagy dologban. — Űnagysága a kápolnában vagyon. — Majd kijön. Megvárom. Nem volt mit tennie, várt a kápolna előtt. Szép vékony, faragottfejű oszlopok keretezték a kápolna ajtaját, azokat nézegette. Belülről csöndes zsolozsma hangjai hallatszottak. Ezt jó jelnek tekintette. Leült a küszöbre s többször ismételte: »Istenöm, ézös jó Atyám, te látod tiszta szándékomat, add, hogy megvelágosodjék kerál űnagysága elméje...« Egyszercsak elcsöndesedett a duruzsolás, az ajtón urak lépegettek kifelé, legelöl Kán nembéli Gyula nádorispán hatalmas, vállas alakja./.../ — Most jöjj — mondta a vitéz szíves hangon s előrement. Ugyanoda mentek, ahová első alkalommal. Az ajtó csöndesen becsukódott utána. Endre úr szemközt állott vele, szétvetett lábakkal, kíváncsian fölemelt fejjel. Nyugtalan jvolt, mint a hosszú állásra kényszerített paripa. Csizmája orrával ütögette a márvány padlózatot, jobb kezét hátradugta, mintha rejtegetne valamit, balját az öve mögé nyomta. Rajtuk kívül senki sem volt bent. Valahonnét heves vitatkozás zaja hallatszott, alázatos, de rekedten rideg férfihang váltakozott egy gyermekes, akaratosan heves női hanggal. A király, miközben Julianust nézte, erősen figyelt a vitázó hangokra, bár egyetlen szót sem lehetett megérteni belőlük. — Laudetur Jesus Christus — köszönt Julianus, mélyen meghajolva. — In acternum, amen. Ki vagy, fráter s mi járatban jövél? — hadarta a király szíves, nyájas hangon, de mint aki szeretne mennél hamarabb átesni egy unott kötelességen. — Nagyúr — kezdte nyugodtan, csöndesen, egyenest a király arcába nézve s kényszerítve, hogy ő is reá nézzen —, valék már nálad. — Ahá, igenyöst, tudom. Damankos szörzetbéli klastromoknak adományt kérél. No, az adományt megkapjátok. Nem vala érkezésöm utána néznöm, vájjon mi történe. — Nem az adomány miatt jövék... — Most jut eszömbe, kerálné nagyasszony es röndölközék hogy támogatást kapjon pesti klastromotok. így vagyon? 76