Esztergomi helikon

Tartalom - II. FŐVÁROS – EURÓPA ORSZÁGÚTJÁN

kel, előtte jobbról-balról egy-egy hasonfekvő vörös márvány oroszlánnal. Fejét lehajtva keresztet vetett. Szent István alakját látta ott, meg Adalbertus püspököt, közöttük a szent Szüzet. A király kezében írást tartott, Julianus ezt olvasta róla: »Kegyes Szűz Mária, fogadd szívesen kormányzandó országomat.« (Természetesen latinul.) Egy másik fölíráson ez volt: „Szent elmét, igaz dicsőséget az Úrnak, a Hazának szabadságot. " Ez volt hát a hírneves, díszes kapu, melyet az „ördög" Béla király építtetett s melynek fölírását Julianus fejérvári házak homlokzatán is látta már. Az egyház olyan magas hegycsúcson állott, hogy messze kiemelkedett még a királyi palota fölé is. Körülbelül ott volt az alapja, ahol a palota második emelete kezdődött. Végtelen messze tekintett innen alá a templom, lent kanyargott a Duna, dél felé az Alsóváros kis házacskái szóródtak szét. Nyugat felé síkság nyúlt a távol ködébe, Keleten és Északon meg kéken sötétlő hegyek gerince vonult. Gyeücsa fejedelem jól kiválasztotta nyári székhelyét. Alatta az ország, fölötte a tág égboltozat, körülötte őserdővel borított hegyek. Palotájából már csak romok voltak, ám annál büszkébben emelkedett a másik palota, melynek építését István kezdte s az öreg Béla fejezte be mostani alakjában. Szélesívű hatalmas kapun lehetett oda bejutni, de Julianus előbb ájtatoskodni akart, hogy Isten jóra vezérelje. Belépett tehát a templomba. Néhány polgár, polgárasszony meg pap volt ott csak ebben az órában. Julianus leborult szűz Mária oltára elé s buzgó imádságba merült. Amikor fölállott, könnyűnek s vidámnak érezte magát. Tudta, minden sikerül. Elindult hát a királyi palotába. Leszállva az oromról, egyenest a kapunak tartott. Két vértes, sisakos vitéz állott kétfelől a kapugyám mellett, oldalukon nehéz, egyenes kard, kezükben lándzsa. Egy csapat könnyű fegyverzetű legény kacarászott s kötekedett még ott. A kapun éppen fölnyergelt, habos fekete lovat vezetett ki egy lovász. A paripa szerszámja villogott a sok arany meg ezüst dísztől. Ez bizonyosan a király lova — gondolta Julianus. Tisztességesen köszönt, mire az egyik vértes megkérdezte, mi járatban van. — Endre úr ű nagyságát, a kerált keresőm — felelt nagy tisztelettel Julianus. — Hiába keresőd, ézös fráter — sajnálkozott a vértes. — Éppen nincs itthon. — Mikor érközik? — Tám vagy egy hét múlva. — No, köszönöm a jó szót, majd azkor jövök/.../ Az erdők aranyba, bronzba, vörösrézbe borultak, a nagy kert sétaútjait elborította a lehulló falevél, csak az ősz virágai virítottak még, mint a parázs. 69