Esztergomi helikon

Tartalom - II. FŐVÁROS – EURÓPA ORSZÁGÚTJÁN

Kinyílt a táj, hajnalban köd hevert a Duna fölött. Végül eleredt a csendes, vékonyszálú eső és nem lehetett végét várni. A király visszaérkezett már Esztrigánba, de súlyos gondjai voltak, Julianus nem merte háborgatni/.../ Egyébként országos eseményekkel Julianus nem sokat törődött, annyit tudott csak, amit félfüllel, véletlenül hallott, ami a vendéglátó gazdáival kapcsolatos volt. Nem tudott Paulusékról sem. Nem látott, nem hallott a tanulmányain kívül semmit, nem gondolt másra, csak arra, hogy mennie kell a kintmaradt magyarokhoz. Erre készült, ezt az utat színezgette. Látta magát azokban a tartományokban, melyekről az arab művekben olvasott, még álmában is besenyőkkel, kunokkal, arabokkal viaskodott. Elfogták, megkötözték, nem akarták tovább engedni. Ha elfáradt, arról ábrándozott, milyen lesz az a pillanat, amikor a magyarok földjére lép. Hogy fogadják, hogy bánnak vele. Milyen lesz a vidék. Milyenek azok az »égigérő nagy hegyek«. Milyenek a házaik. Milyen a nyelvük. Megértik-e majd? Végre egy sáros, esős téli napon azt mondták a kapuőrzők, most már bemehet, itt a király. Hosszú ideje várta ezt, mégis megdobbant a szíve. Akaratlanul rángatni, igazgatni kezdte csuháját, torkát megköszörülte s azon töprengett, mit mondjon, ha a nagyúr elé vezetik. Majd megnyugodott, mert arra gondolt, mindig a Szemlétekre kell bízni, mit mondjon az ember. Izgatottan követte a farkasbőrös, kucsmás, díszes fegyverzetű vitézt. Kora délelőtt volt, de olyan borongós, mintha este lett volna. A palota tetejéről zuhogva ömlött az esővíz az óncsatornákon valami mély pincébe, melynek hollétét Julianus nem tudta, csak a zuhogásbéá sejtette. A nagykapun kívül álló kopasz fákon süvöltött a szél. Balra, egy fülkében, házőrző vitézek nevetgéltek, behúzódva az eső és szél elől/.../ Kisebbszerű, igen szép, boltozott terembe jutott Julianus. A keskeny, színes ablakon borongós fény hullott a vörös márványpadlóra. A fal képei, az oszlopfők és boltozatbordák tarka festése bánatos hervadtságba merült. Tompán fénylett az aranyozás is. Az ablak mellett kisebbszerű asztal állott, amellett ült a király. S a terem homályos zugából, Julianus legnagyobb meglepetésére nem más, mint Ugrin érsek bukkant elő. Ennek Julianus igen megörült. — I-audetur Jesus Christus — köszönt mélyen meghajolva. — In aeternum, amen — bólintott egykedvűen az érsek. — Isten hozott — fordult felé a király, egész testével megfordulva székén s örvendező arcot vágva. — Ki vagy, fráter s mi járatban jövél? — Julianus vagyok, Damankos atyánk szörzése szörént való fráter — felelt Julianus s az érsekre tekintett. — Tisztölendő Ugrin érsök úr űnagysága már ösmér. — Igenyöst, igenyöst — vágta rá sebesen az érsek. — Hol is találkozék veled, ézös fráter? 70