Esztergomi helikon

Tartalom - II. FŐVÁROS – EURÓPA ORSZÁGÚTJÁN

kus képei sápadtak voltak. Amint beléptek, az ablak mellett álló asztaltól nyomban fölkelt egy magas, szélcsvállú, meztelen arcú, tetőtől talpig fekete bársonyba öltözött férfiú és kíváncsian fordult Julianus felé. — Az mondja ez a brát — jelentette minden tisztelet nélkül, durva hangon a vén vitéz s még csak meg sem hajolt, nemhogy ujjait a homlokához emelte volna —, hogy Julianusnak hívják s Fejérvárról jöve, igenyöst tchojzád. — Jól vagyon, Illye — biccentett a király. Hlye csörtetve kiment s jól becsapta maga mögött a vastag ajtót. — Ülj le, atya — mondta a király igen komolyan, amikor köszöntötték egymást. — Mindönt tudok. Te vagy ama Julianus fráter, azki immár esztendők óta hirdetéd, hogy valahol, távol Ázsiában, megvagyon még eleink országa. Mért jövél most? Hallom, szegény Ottó atya meghala. Isten nyugassza szegényt, sokat szenvede... Jobbkezét ezüstös övébe dugva, magasról, kutatva, de szelíden nézett Julianusra. Ő leült, mosolygott s úgy tekintett a királyra, mintha mindég ismerte volna. Gyönyörűségét lelte benne. Valami mintha csiklandozta volna a mellét. Milyen magas, vállas, milyen komoly. Igazi Árpád-fi. Különös volt elefántcsont színű, mezítelen arca s erős, mégis finom, nyugtalan keze, melyet nyilván azért dugott mindegyre az övébe, hogy finom mozdulataival el ne árulja érzéseit. Sokat szenvedhetett, pedig még fiatal, fiatalabb, mint én — gondolta Julianus. — És máris meglett férfiúnak látszik. Csendes, nyugodt és zavartalan beszélgetés kezdődött közöttük. A király nem ült le, piros bagariacsizmájában szilárdan és könnyedén állott, néha egyegy lépést járt. Figyelmesen, nagyon komolyan hallgatta Julianust, amint elmesélte, miként halt meg Oltó fráter s melyek voltak utolsó szavai. Később arca kivilágosodott, amikor Julianus elmondta, minő tanulmányokat folytatott s milyen tanulságokat vont le. Nyomban megértette érveit s kitalálta az eredményt. Soha Julianusnak ilyen könnyű dolga nem volt. llgy érezte, szólnia sem kell, elég ha ránéz a királyra, mosolyog s máris tudják mind a ketten, mit gondolnak s mit akarnak. Egy fiatal, bíborpiros szokmányba öltözött vitéz csendcsen belépett s ezüsttálon mindenféle gyümölcsöt helyezett az asztalra. Gyönyörű, aranysárga, piroshamvú körték, almák neveltek a tálon, néhány válogatott szőlőfürt meg Délről származó füge. Julianus arra a körtére gondolt, amelyet a váradi klastrom cellájában az öreg perjel adott neki, amikor először járt nála. — Egyél — kínálta a király s leült vele szemközt, elvett egy körtét, övéből kihúzta ezüstnyelű kését s lassan, meggondoltan kettévágta, a kés hegyével piszkálgatva ki a fekete magvakat. Julianus vett egy körtét és beleharapott. A házban nagy csend volt, csak esőcseppek pattogtak az ablakon. Úgy eszegettek és beszélgettek ők ketten, mintha mindig ismerték, de régóta nem lát81