Esztergomi helikon

Tartalom - II. FŐVÁROS – EURÓPA ORSZÁGÚTJÁN

ták volna egymást. A magyarok dolgáról ki-kitértek a bononiai évekre s a király megjegyezte, hogy az ottani Wilam nevezetű híres kalmárral kapcsolatot tart, a fiatal Wilam úgyszólván állandóan Magyarországon tartózkodik, sőt elkíséri útjain s gyönyörű ékszereket, bársonyszöveteket, keleti szőnyegeket szállít neki. Ezen Julianus csodálkozott, mert hiszen a király oly egyszerű volt apró ezüstvirágokkal átszőtt fekete ruhájában, hogy akármelyik szegényebb úr túltett rajta. De hát a felesége görög — jutott eszébe —, bizonyosan szereti a ragyogást, annak a kedvéért vásárol. No, meg ország tisztességéért. Majd meg a havaselvi kunok megtérítéséről kérdezősködött Béla, s Julianus csodálta, milyen alaposan tud mindent. De a király is igen meg volt elégedve Julianusszal. Megnyerte tetszését, bámulta nagy tudományát. A vékony, csontos barátból olyan erő, elszántság és biztonság sugárzott, olyan könnyedén s vidáman beszélt tanulmányairól és terveiről, hogy rábízta volna akár az ország igazgatását is. Nyers nyíltság keveredett benne szelíd alázatossággal, a tudós komolysága a katona bátorságával. Különösnek találta, hogy a fráter arca szemközt mást mutat, mint oldalvást. Mert szemközt kedves, komoly, mégis gyermekes, oldalvást meg, ha az arcélét nézi, éles, elszánt, elevenbe hatoló. Orra szemközt kissé erős és széles, oldalvást meg finomrajzú és érzékeny. Az ajka, álla is ilyen, de szigorúságot, zárkózottságot s akaratot mutat. A keze szinte vékony, ujjai gyorsak, úgy fogják s forgatják a körtét, mintha kiduzzadó begyükkel még az ízét is meg tudnák tapasztalni. Az ajtó nyílt, nagy robajjal a vén vitéz dübörgött be rajta. — Mármeg itt vagyon Mór fia Damankos úr — mondta méltatlankodó hangon. — Küldd a vendégházba, később szólejtom — vetette oda a király türelmetlenül. — Másodszor vagyon itt — méltatlankodott IIlye. — Nem érök reá. — De pörleködik, miként egy vénasszony. — Mondám, eredj. — De azután megént vélem szidkozódik — dörmögte kifelé menet. — Sömmit sem intéznek üdejében. — Morog, miként a farkas — mosolygott Béla a vitéz után tekintve. — De hű, miként a kutya. — Hát, nagyúr — emelkedett föl ültéből Julianus, mert érezte, hogy tartóztatja a királyt ügyeinek intézésében — adnál esmég segétségöt, késéretöt, miként Ottó fráternek adtál? — Mindönt megkaptok. I'énzát elegendőt, kíséretül egy századot száznagyval. Konstantinopolisig. 82