Esztergomi helikon

Tartalom - III. MENTSVÁR – HADAK ÁRNYÉKÁBAN

harcban; néhány főpap állt ott, ki a várban maradt, mellén páncéllal, kezében pallossal. Simon vezér fölemelé a nép előtt a Szűz-Máriá-s zászlót és monda neki: — íme, itt az óra, melyben mindnyájan Isten kezében vagyunk. Tetszett az Úrnak kimondani ránk végső ítéletét, s megnyitni számunkra a koporsókat, hogy nézzünk azokba bátor szívvel. Nem az a kérdés többé, hogy meddig éljünk, hanem hogy mint haljunk meg. Körülfogott bennünket az ellen, kitől világ minden kincse meg nem vált bennünket, kinek nem elég aranyunk, drága ruháink; vérünket szomjazza. Nosza tehát ne kapjon egyebet nálunk, mint vérünket, azt is fizesse meg saját vére árán. Ma betölti árkainkat, reggelre falainkat fogja döngetni; ma hordja össze mindenki, ami drágasága van, selyemés bársonykelméi, mikre úgy sem lesz többé szükség. Ez éjjel összeégetünk mindent; ne maradjon rajtunk más, mint a páncél; kincseinket, a hölgyek ékszereit elássuk a mély föld alá, senki se tudja meg, hová. Legdrágább gyöngyeink, a nők, ne vigyenek magukon kívül más ékszert a várba, hogy az ellenség ne találjon rajtuk semmit. És akkor álljunk ki a fent karddal kezünkben az utcákra s várjuk be az ellenséget. A többit végezze velünk Isten! Ez elkeseredett szóra semmi zaj sem hangzott vissza a sokaság részéről; az elhatározás néma volt és egyetértő. Dezsér prépost misét tartott ott a szabad téren, megáldá, megszentelé a híveket, s azzal kihozták a templomból a zászlókat, úgy oszlott a férfisereg buzgón énekelve városnegyedeibe vissza. Olyan csendesség volt minden háznál, mintha mindegyiknek halottja volna; a férfiak szótlanul kötözték össze legbecsesebb kelméiket, kihordák az utcaszögletekre, ott tüzet vetettek beléjük, s úgy égett minden utcán milliókat érő vagyon szerte. A drága fáklyák körül elkeserülten verték a lantot a síró hegedűsök, halálra, elszánt véres öldöklésre buzdítva a férfiakat; a szilaj danák utcáról utcára hangzottak. Nemsokára tűzlángban álltak a hajók is a Duna-parti kikötőben, Kelet gazdag terményeivel rakva; a drága fűszerillatot, az égő kenetes hordók szeszét csak úgy hordta szét a szélvész, így tudatva a tatárokkal, hogy Esztergom népe kincseit semmisíti meg előttük. A nőket mind egy helyre küldték a Szent-Márk-templom kerítése mögé, honnan a végveszély idején egy fedett folyosón át a várba lehetett vonulni. Csak háromszáz hölgy hozta el ide ékszereit, kösöntyűit, a többi tűzbe hányta azt is, s legrosszabb darócköntösét vevé fel ez utolsó napra. Amazok voltak Esztergom százszorszépci. Mikor a lángok körüllobogták a várost, sírt a sok asszonyi nemzet, csak a százszorszépek mondták egymásnak, hogy kár a sírás, a könny árt a szemek szép tüzének. Mikor megkezdődött a harc, egyszerre minden bástyán, minden utcán, a gyönge nők térdre omoltak a templom előtt, reszketve és imádkozva kedve 104