Esztergom Évlapjai 1988

Ugrin Emese: Ipolyi Arnold szerepe és tevékenysége a magyar képzőművészeti életben a kiegyezés után

A nemzeti művészet megteremtésének gyakorlati szervező feladatait Ipolyi vállalta magára. „. . . a'ki műismerővé válni akar, az a história studiuma mellett főkép éls sokkal! inkább a műemlékeket tekintse és kutassa, . . " — határozta meg Henszlmann az irányt és Ipolyi ezen az úton haladt tovább. (11.) A kortárs művészetek megítélésében is a tanulmányaiból levont következtetései vezették. Tudományos módszerének alapját képezte a dialektika bevezetése a kutatásba, s ez egyenesen vitte tovább a historizmus elfogadásához. Az a tény, hogy a magyar művészet fejlődésének megtorpanása egybeesett az ország politikai — „nemzeti" — függetlenségének elvesztésével, arra a következtetésre vezette, hogy önálló nemzeti művészeti iskola csak a múlt, a középkor hagyományaira épülhet: „Mert a nemzetek művészeti jelentékenysége, ... a művészet folytonosságában van". (12.) Mivel a középkori alkotások szerzői többnyire névtelenek, a XIX. század kutatóinak, s így Ipolyinak figyelme is a stílusjegyek meghatározása, rendszer-befoglalása felé irányult. E vizsgálatok, melyek egyértelműen bizonyították, hogy a nagy stíluskorszakok nem egymástól függetlenül alakultak ki, hanem a korábbi művészettörténeti fázis meghatározta a fejlődés következő fokát, a művészettörténetet a század egyik leghaladóbb tudományágává emelte. Nemcsak felhasználta a hegeli filozófia módszereit, hanem a művészetet bekapcsolta a filozófia és a társadalomtudományok gondolatkörébe. A művészet már nem mint passzív szereplő, az ember abszolút értékek (ideák) felé való vágyakozásának kifejezőeszközeként áll a gondolkodás középpontjában, hanem mint egy adott kultúra és társadalom szerves része, melyben az egyén, az alkotó művész személyes tehetségét a közösség szolgálatába állítva, annak szószólójaként jelenik meg. így válhatott a művészettörténet a művészek története helyett a stílusok történetének vizsgálójává. Az egyén és a társadalom, a művész és a „korszellem" közti ellentmondást feloldva, a historizmus a stílust a személyes tehetség és a kollektív- vagy népszellem kiegyenlítődésének tekinti. Ez a folyamat állandó mozgást, fejlődést feltételez. A művészet tudományos filozófiai tételbe való foglalását majd H. Wölfflin (1864—1945) fogja elvégezni a „nevek nélküli művészettörténet" tanában (13.), de a törekvés alapjait már Ipolyinál is fellelhetjük. Ebben a szellemben fogantak bíráló és dicsérő szavai korának művészeiről és alkotásairól. Elítélt minden olyan törekvést, melynek szándéka nem a stílusteremtés. „. .. a nemzeti műtraditiok ismerete képezheti csak valóban az életrevaló nemzeti művészet iskolájának és műgyakorlatának erős alapját. Enélkül lehetnek nemzetünk fiai kivételesen talán nagy világművészek, internationális híres existenciák; de nem lehet nemzeti műfejlődés, nem valódi nemzeti műiskola és műgyakorlat. Erre pedig nagyobb a szükségünk, mint bármily exceptionalis, kétes becsű és kétes hasznú nevezetességekre és ezek dicsőségére." (14.) Hitt abban, hogy a nemzeti stílus megteremtése: a magyar államiság történelmi létjogosultságának bizonyítéka és a nemzeti függetlenség egyik feltétele, s ez a meggyőződés késztette a kortárs művészetek terén is az olyan szokatlanul éles kirohanásokra, mint az Operaház freskóinak, a Széchenyi-emlékszobor mellékalakjainak vagy a Deák-mauzóleumnak a bírálata. Mindhá14