Esztergom Évlapjai 1988

Ugrin Emese: Ipolyi Arnold szerepe és tevékenysége a magyar képzőművészeti életben a kiegyezés után

rom esetben, különösen az Operaház díszítésének kapcsán szembetűnő, hogy Ipolyi nem a megvalósítás művészi színvonalát és nem is az alkotó művész személyét kérdőjelezi meg, hanem az antik mitológiából merítő programot, mely gyökértelen a magyar kultúrában és csak a dekoratív elvek alkalmazását veszi figyelembe. A műalkotás témaválasztása, tartalmi mondanivalója áll beszédeinek középpontjában. Míg Henszlmann az allegóriát mint a festészettől idegen szándék megvalósítását rekesztette ki a „célszerűség" fogalmából, — jelentőségét csupán az irodalomban ismerve el — , addig Ipolyi az allegóriában az eredeti értelmét vesztett antikvitás erőszakolt ébrentartását látja, ami „modorosságra és szellemtelen chablonszerűségre vezet". Ezért háborítják fel és késztetik a tőle oly szokatlanul gúnyos kirohanásra a Széchenyi-emlékszobor mellékalakjai: ,,. . . oly classicus alakokkal körülrakva, melyekért a classicus iskola leglelkesebb méltatója is megsajnálhatja a nagy férfiút. Mindez pótolhatja-e azt allegóriában, amit hivatva lett volna életéből szobra talaján néhány basrelief méltón elmondani?". (15.) A nemzeti stílus formai problémáira vonatkozóan kevés utalást találunk beszédeiben. Bár történeti létjogosultságukat nem vonta kétségbe, a barokk, a rokokó és a klasszicizmus hagyományait tartalmi értelemvesztettségük miatt alkalmatlannak találta a követésre. Ipolyi szemében a gótika az a nagy stíluskorszak, mely formai szempontból is figyelemre méltó. Henszlmannhoz hasonlóan a művészet és vallás közt ok-okozati összefüggést lát: a vallásos igény szülte a művészetet a láthatatlan dolgok optikai megjelenítésére. A művészet másik fontos mozgató rugója a „nemzetiség", mely a közösség ízlésének és temperamentumának érvényrejutása az alkotásban. A „nemzetiség" biztosítja az egyetemes igazságok kisebb közösségekre alkalmazott érthetőségét. Így a stílus, az ő felfogásuk szerint nem más, mint egy adott kor vallásos gondolkodásának egy adott közösség ízléséhez alkalmazott vizuális megjelenítése. E tételből következik, hogy a művészet csak ott virágozhat fel, ahol az egyházi és világi művészet — egymást kiegészítve — azonos színvonalon áll. Ebben a — Magyarországon először Henszlmann által megfogalmazott — gondolatkörben kell keresnünk theoretikus alapját annak, hogy Ipolyi a Képzőművészeti Társulat tevékenységét pályázatok és megbízások révén az egyházi művészetre is kiterjesztette. (16.) A XIX. sázadban azonban már visszafordíthatatlanul kettévált az egyházi és világi művészet, sőt a vallás befolyása megszűnt a képzőművészetekre. Ez a tény irányította a figyelmet a népi kultúra felé, mely friss formai elemekkel gazdagíthatta a művészetet. A Keresztény Múzeum Ipolyi-gyűjteményének népi hímzéseket és kerámiákat magába foglaló együttese élő bizonyítéka annak, hogy Ipolyitól sem állt távol ez a szemlélet. Beszédeiben a néphagyományok, mondák s más, az irodalomból már jól ismert tárgykörök képzőművészeti ábrázolására buzdított. De különös fontosságot tulajdonított a népművészeti elemek szerepének az építészetben, mert Magyarországnak nincs külön nemzeti építészeti stílusa „.. . és valószínűleg egykönnyen nem is lesz, mivel tapasztaljuk, hogy még saját népies decorativus, ékítményi motívumaink fejlesztésére, amiből eredhetnek a külön műalakzatok, sem fordítunk kellő gondot," — állapította meg az új Országház építésének vitájában Kifejtette azon véleményét, 15