Esztergom Évlapjai 1988

Helischer József: (1779—1844) Esztergom vármegye statisztikai és helyrajzi leírása (latinból fordította Prokopp Gyula)

dő hang elhagyásával keletkezett. A németek csupán a Garam-ról Grannak nevezik a várost, és őket követik a franciák is. A város keletkezését és alapítóját nem ismerjük. Vannak, akik arról álmodoznak, hogy a vízözön utáni 155. esztendőben, tehát 2397 évvel az Üdvözítő születése előtt alapították. Cluverius és Cellarius szerint Brigetio, Móró István és Timon Sámuel szerint Aquincum, Schönviser szerint Salva Mansio, ismét mások szerint más és más római kolóniák álltak ezen a helyen. Hogy éltek itt rómaiak, azt kétségtelenül igazolják azok az érmek, sírok, feliratok és romok, amelyek részint a városban, részint a várban és környékén a bontások alkalmával előkerülnek, de hogy melyik kolónia állott itt, arra mindeddig nincs biztos adatunk. Annyi bizonyos, hogy Esztergom Gézáról, a magyarok ötödik fejedelméről, Szt. István király születéséről és megkoronázásáról, az igaz hit meggyökereztetéséről, valamint Magyarország főpapjának székhelyéről vált nevezetessé. Az Arpád-házból származott többi király — bár a többi európai fejedelemhez hasonlóan nem volt állandó székhelyük, hanem megyéről-megyére járva szolgáltattak a népnek igazságot — szintén gyakran tartózkodott Esztergomban, amint ezt az itt keletkezett okleveleik bizonyítják. Rogerius, Bonfini és mások tanúsága szerint a város nagyszerű templomokkal és palotákkal, valamint egyéb köz- és magán- épületekkel volt díszes, és mind nagyság, mind gazdaság és népesség tekintetében túlszárnyalta az ország többi városát. Ezért az ország fővárosának és egyben egész Európa egyik, alkalmas kikötővel rendelkező kereskedelmi központjának tartották. Az olasz, francia és német nagykereskedőknek saját utcáik voltak, ahol a keleti Indiából Konstantinápolyon keresztül ide szállított áruikat, a város árumegállító jogának eleget téve, áruba bocsátották, majd tovább szállították Európa távoli részeibe. Ez azonban csak addig tartott, amíg a szaracénok elleni keresztes hadjáratok alkalmával a velenceiek meg nem ismerkedtek a kelettel. Ekkor szinte az egész kereskedelmet kezükbe kerítették. 1241-ig virágzott még a város, de ekkor az országot kegyetlenül pusztító tatárok a földdel tették egyenlővé, lakóit pedig megölték. Egyedül a vár menekült meg. A tatárok elvonulása után IV. Béla király, Magyarország második megalapítója, helyreállíttatta a városfalakat, templomokat és világi épületeket emeltetett. A város gyarapodott ugyan, de régi fényét többé nem szerezte vissza. Az elsőség az új Budáé lett. Ezután több belháborút élt át a város, majd 1543-ban a törökök igája alá került. Az ausztriai uralkodók felszabadították ugyan, de újra visszaesett a szolgaságba. Véglegesen csak 1683-ban szabadították fel I. Lipót király győzelmes seregei. I. József császár és magyar király a Bécsben, 1708. február 18-án kelt kiváltságlevelében a várost — feléledvén ősi joga — felvette a szabad királyi városok sorába, és a hajdani szent királyoktól nyert és mindmáig használt címer használatában megerősítete. Ez a címer egyenesen álló pajzs, amelyben az ország négy fő folyója van jelezve. Kétoldalt kockakőből épült erős bástya fogja közre a pajzsot, egy-egy piros cseréppel fedett toronnyal, amelyek a polgároknak a király és a haza iránti hűségét jelentik. A pajzs fölött az előbbieknél kissé magasabb, hármas torony 112