Esztergom Évlapjai 1983

Nagyfalusi Tibor: „Műhelyből — emlékhely". Babits és esztergomi házának válságos évei, 1933—1901.

ségesen kárpótolt egy kiegészítés, ami Babits egyidejű „metakommunikatív" megnyilatkozását festette, s nem volt kevésbé korszerű, mint a verbális információ „tömörítése": „a szemében egy kis tanári hiúság és büszkeség, hogy Rákosi Mátyásnak a szegedi főreáliskola ötödik és hatodik osztályában a magyar tanára volt.") Hatodikosként, 1949-ben lelkesen festettünk egy képet; a keretét is mi csináltuk, az iskola kézimunka- (később: „politechnikai") műhelyében. Határidőre el kellett készülnünk, hogy felkerülhessen arra a különvonatra, amely a dolgozó (és tanuló) magyar nép ajándékait vitte Sztálinnak, hetvenedik születésnapja alkalmából. Művünket valamelyik képes folyóiratból másoltuk, nagyítottuk: az volt a címe, hogy ,,a tudás várának ostroma". (Fogalmunk sem volt róla, hogy a várból mi minden, ki mindenki hiányzik, — hogy többek között Babits is...) 1952-ben ,,a legjobb tanítvány" lett hatvan esztendős; az említett iskolai pályázatot is ekkor írták ki. Ám ennek személyes sikerénél is nagyobb büszkeségem volt, mint rajtanács-elnöknek —, hogy mi alkottuk (rajzoltuk, vágtuk, ragasztottuk, szögeztük stb., stb.) a legszebbnek minősített születésnapi emlékfalat, osztálytermünk egyik sarkába ... Olvasmányaimat elsősorban az úttörőház könyvtári műhelye szolgáltatta: szorgalmasan kölcsönöztem a Timur és csapatát (példányai legalább 70 centiméternyi helyet foglaltak el a könyvespolcon), a Vologya utcáját (kb. 1 méter) és hasonlókat. Egyik lakószomszédunknak megvolt a százkötetes Jókai-kiadás: valamelyik — valószínűleg a nyolcadik osztály elvégzését követő — vakáció alatt egyhuzamban vagy hetvenet elolvastam belőle. Értelmiségi szüleim könyvtárában persze mindenféle más könyv is volt; főként olyan szerzőktől, akikről az iskolában szó sem esett, így — még egy darabig — ezért sem érdekeltek. Harmadikos gimnazista lehettem 1954—55-ben, — amikor épp ezért kezdtek érdekelni . . . Babits-kötet azonban nem volt közöttük. Kosztolányitól viszont jó néhány: mind elolvastam. Főként a versei ragadtak meg erősen (vagy egy évtizedre szólóan), ami különösen jelentős befolyásolására vallott egy magamfajta ifjú olvasónak, aki ez idő szerint teljes meggyőződéssel Majakovszkij poémáinak szellemét és külalakját próbálta papírra tördelni. . . Valószínűleg inkább a korszak középiskolai irodalomtanítására, mint rám jellemző, hogy maradandó élményt csak „magánúton" szerzett olvasmányaim, s a magam szerzette „művek" jelentettek (ez utóbbi viszont bizonyosan csak az én bűnöm). Magyar tanárom, dr. Für István vonzóan emberi személyiség volt, de jóval inkább precízen száraz, mint szuggesztív tanár. Mégis, ami az akkor elém került irodalomtörténeti ismeretanyagból máig dereng bennem, azt neki köszönhetem. No, nem a hivatalos penzumok átadásáról van szó — bár tankönyveink szellemére úgy általában emlékszem, képtelen volnék akár csak egy mondatukat felidézni —, hanem egy kétkötetes, kisformátumú, kékesszürke fedelű, fűzött könyv eladásáról. Amolyan tantárgyi vezérfonál volt ez, címe szerint is kalauz: „A magyar irodalom országútján". Írója pedig: dr. Für István. Még 1948-ban jelent meg, a kiadással is foglalkozó, jóhírű szegedi könyvkereskedő, Szukits vállalkozásában. Hogy a szerző — egyben 9