Esztergom Évlapjai 1981
Dr. Geday Gusztáv: Rudinai Molnár István (1851—1920)
összegű állami segélyben részesíti. Kecskeméten, Déván, Rimamurányban állami konzervgyárakat hoz létre, szervezi a vándoraszalók, szeszfőzdék, cidermalmok kölcsönzését, stb... . A gyümölcstermesztést közgazdasági, szociális és népélelmezési szempontból egyaránt fontosnak tartotta. A házikerti termesztés mellett „az iparszerű, vagy kereskedelmi tömeges gyümölcstermesztés"-re helyezte a főhangsúlyt. Ezt ő gyakran mezőgazdasági gyümölcstermelésnek nevezte, értve ezen: „. .. hogy miként lehet a gazdaságban akár külön telepített nagyobb gyümölcsösökben, akár táblák szélein, az utak mentében, a réteken és hegyoldalakon az égalji és talajviszonyoknak megfelelő kevés fajta gyümölcsöt nagyban termelni és azt értékesíteni". Gyümölcstermesztési koncepciójában is Entz elképzeléseit követi: „Jövedelmező gyümölcstermelés, gyümölcsipar, tovább§ egészséges, rendszeres gyümölcskereskedés és kivitel csak ott lehetséges, ahol egyes egész vidékek csak néhány, kevés számú, jó minőségű fajtát nagyban képesek termelni és állandóan szállítani. Könnyen belátható tehát, hogy a gyümölcstermelésünk mindaddig nem lehet fontos mezőgazdasági termelési ág, míg a termelés nem lesz a fajták reductiója útján vidékenként egységesen szervezve". A magyar földmívelési kormányzat elfogadta Molnár indoklását és utasította, hogy dolgozza ki az ország egyes vidékein nagybani termelésre legalkalmasabb gyümölcsfajták jegyzékét. A 90-es évek elején az ország gyümölcstermesztőinek segítségével elvégzi ezt a sziszifuszi munkát, amikor is 533 gyümölcsfajta helyett tervezetében csak 100 fajta szaporítását javasolja. E ponton viszont szembekerült a kereskedelmi faiskolásokkal, akik a jól és gazdaságosan szaporítható fajtákkal foglalkoztak. A magyar gyümölcstermesztés érdekében kialakítja az állami faiskolák rendszerét. Szerinte az állami faiskolásnak a gyümölcstermesztés apostolának kell lennie, és gyakorlatilag kell rámutatnia azokra a fajtákra, melyek azon a vidéken legjobban termeszthetők. Okfejtése és tanácsa röviden a következő: „Szóval a faiskolakezelőnek ne a szép hangzású és nemes tulajdonságaikra feldicsért fajták legyenek faiskolájában képviselve, hanem szerénynevű és localis fajták is, ha azok rendesen termők. Gyümölcs kell a népnek, ha mindjárt gazdasági is — akkor majd megkedveli és szorgalmasan fogja ültetni a gyümölcsfát!". 1891-től gondoskodott az állami faiskolai rendszer kialakításáról, és 1914-re 64 faiskola állott a termesztők rendelkezésére, melyek közül maga Molnár István 22-t szervezett. Az állami faiskolákban a termesztők olcsón (sok esetben ingyen is), fajtahitelesen, jó minőségben szerezhették be a termesztésre vidékenként legalkalmasabb fajtákból oltványaikat. Ennek eredményeként az elpusztult szőlő és egyéb más területeken 1890 és 1910 között óriási lendületet vett a gyümölcstelepítés. Húsz év alatt a fák száma piacos gyümölcsfajtákból 5 millióról kb. 20 millióra növekedett. A termesztés azonban újabb problémákat vetett fel. Ismeretlen volt a termesztők között a növényvédelem, s ezért a gyenge, hibás, beteg gyümölcsfa nem adott kereskedelmi árut. Molnár hatalmas lendülettel dolgozott, népszerűsítő előadásokat, tanfolyamokat szervezett, amelyeken a gyümölcsfa-gondozást és a kártevők elleni védekezést oktatták. A hivatalos szervezeteken túl, a nagyközségekben és gazdakörök keretén belül is eredményesen szervezte a felvilágosító munkát.
