Vértes Zoárd: Az esztergomi belvárosi temető sírlámpái mellől

Sírok fölött, a Kálvária lábánál

471* hat a sírkert kapuján a világ zaja, a napi robot ezer gondja, a kicsiny törődések. Ebben a zajtalan magányban jobban rá tudunk találni önmagunkra. Ráhajtom fejemet a látogatott virágos, virágtalan, emlékjeles, jeltelen sírokra, s hallgatom a holtak nagy parancsait, hallgatom a poilott szívek egyre-újra felkopogó tanításait. Rábízom magamat mozdulatlanul is vezető kezükre, hogy velüik együtt láthassak az elmerült mezőkön, velük együtt hallgathassam a messze haza üzeneteit, melyek itt a földi térségeken is meg-megzendülnek, mikor moccan a szív lökésére a vér, gerjed a szívből a sóhaj és a vágy ! Az együttlátás, az együtthallgatás ezerszerte közelebb hozza egymáshoz az embereket, holtakat és eleveneket egyaránt, mint az együttzajongás, az együttdolgozás. Akik együtt hallgatnak, azok egymást sohasem bántják ! Örök lét bolygó vándora, lelkedben a boldogságví.gy kiirthatatlan örökségével járod a földi élet könnyes, göröngyös útjait. Keresed az örömet, kerülöd a kínt, a fájdalmat ! A nagyvilági ragyogó pompájú élet örvénye, a szemkápráztató, csillogó, zajos világ húz-vonz magához, ragad magával. Az élet kisemmizettjének tartod magad, mert életedben nem valósul meg a rendkívüli, s napjaid a drámaiság határán innen esnek ! Nem veszed észre, hogy a szegénység és gazdagság viszonylagos dolgok ? A szegény ember a rászakadt kis örökség /