Vértes Zoárd: Az esztergomi belvárosi temető sírlámpái mellől

Sírok fölött, a Kálvária lábánál

470* térült-fordult utazásom, sokat suttogtak felém az örökre lezárult ajkiak, Tanultam tőlük, hangra nem fogott figyelmeztetésükből annyit, amennyit tártszívű könyvek, súlyos írások esztendőkön keresztül ntm tudtak volna számomra nyújtani. Tanításuk állandóan ugyanaz volt. Jártam az utakat a hcrvadás hónapjaiban, amikor az őszi 'ködök platinaszürke fátyola függönyözte a látóhatárt. Sokszor talált itt a völgyek boldog nyara. Egyszer a nevető arcú domboldal csúszott le felém, máskor, télen hatalmas fák fehér, tavasszal zöld, nyáron, ősszel aranybrokát főkötőket kötöttek homlokukra. De fehér fejjel, aranyos hajjal, virágarccal, ráncos homlokkal velem együtt egyet hallottak, egyet tanultak minden alkalommal. A hely, ahová jutottam, sarut oldoztat. A Kálvária napos szőllők alján, sírok hosszú sora fölött elkanyargó útjának induló-szalagján álldogálok" A régi stációk utolsó hírmondójának a közelében. A magas talapzat kőosizlopa mellett a megostorozott. ruháitól fosztott Megváltó szelíd alakja. Keze áldástól tiltottan, bilincsekbe verve. Szeme a temetőt nézi. Testi pihenőhelyét szentséges vérével megváltott gyermekeinek, akiket az örök halál rabságából szabadított meg. Semmi sem hozható .közelebb egymáshoz, mint a szenvedés királyi útja s esett emberségünknek az elvesztett Édenkertet legjobban jajgató figyelmeztető-állomása: a temető. Mint annyiszor, most is kívül marad-