Vértes Zoárd: Az esztergomi belvárosi temető sírlámpái mellől

Séta a halottak városának utcáin

Séta a halottal* városának nkáin. Hogyha az égi hazába repült vala isteni lelkünk, Porhüvelyére csupán szánakozón, ha tekint. Égi Atyánk a magas lelket befogadja ölébe. Földbe hanyatlik a test s lesz, ami volt : hamu, por. Égből eredt lelkünk örökös pihenője az égbolt, Porladozó testünk háza a csöppnyi verem. (Ábel, Analecta Nova 295 ) A temető utcáinak során méltán gyakran ismételhetjük ezeket a sírtábláról vett gondolkoztató sorokat, amelyek testünk elomló sorsára, lelkünk égi hazájára figyelmeztetnek. Mi sem juttatja jobban eszünkbe az elkövetkező pálya mindnyájunkra váró végét, mint a megállás és elmerengés azoknak síri lakása előtt, akik egykor szintén „voltak". A szemünk elől közelebbi-távolabbi meszszeségben eltűntek valamikor éppúgy éleztek, tettek-vettek, gyülöltek-szerettek, örültek-szenvedtek, mint a föld most még élő vándorai. Életük valóságos élet volt, akár a miénk ! S mi maradt abból, amihez életüket kötötték ?