Vértes Zoárd: Az esztergomi belvárosi temető sírlámpái mellől

A temető művészete

20 angyal hárfás muzsikájával várja a korábban 'dekérült kis testvér a később érkezettet. Az angyal a nagytestvér védőanyás, biztató mosolyával feléjük fordulva játszik az égi húrokon. Az itt már otthonos nagyobbacska „Kálmánka" testvéri öleléssel szorítja magához a mennyei muzsikára feledkező apróbb „Kálmánkát" : Nincs itt semmi a halál rettenetességéből. Földi szendergésük égi boldogságban folytatódik. A szemből pergő könnyet buggyantó síremlék bármely világváros művészi alkotásokban gazdag temetőjének díszére válnék. Az aranymondások egyike az élet arasznyi-rövid voltát s a művészet hoszszú életét hirdeti. Igaza van, de csak úgy, ha a zárógondolatot is hozzákapcsoljuk ; a lélek pedig örök ! Temetőket járván ez a gondolat lobog a gyertya lángjában, ver a sírra ültetett virágok szívében, csendül meg a csillogó bronz és sápadt fényű márvány beszédes ajakán egyaránt. Hiszen minden a lélekért van : élet, művészet, még a halál is, amely a több élet szolgálatában arra szorított, hogy látszólagos győzelme megszolgálása fejében alárendeltje legyen a léleknek. Mint legyőzött szolgának az a hivatása, hogy a hívő szemében és érdekében a szebb valóság kapuját nyissa meg. Az ember az egyetlen, aki a sárgolyó ürömvidékét járva a halál tudatával rója göröngyös földi útjait s csak azért tudja elbírni, mert erősebb nála. A temetőt is elbírja, sőt szépíti, csinosítja. Teleülteti