Osvai László: Orvosportrék Esztergomból

Előszó

Dr. Világhy Magdolna A Kór-Lap sok fő­orvost búcsúzta­tott el már nyugdíjba vo­nulásuk al­k a 1 m á b ó 1. De vajon mi van azokkal a régi kolle­gákkal, akik a lap megje­lenése előtt mentek nyugdíjba, nem kerül­tek el városunkból és ma is köztünk él­nek. Dr. Világby Magdolnával esztergo­mi lakásában beszélgetünk a múltról és a jelenről. Honnan volt az indíttatása e hivatás felé? 5 évenként bár már egyre kevesebben vagyunk, de még most is tartunk évfolyamtalálkozókat. Néhány évfo­lyamtársam tudományos karriert is be­futott. Buda József és Nyerges Gábor a László Kórházban professzor, Juhász Jenő az OTKI patológus professzora, Somogyi Endre a Törvényszéki Orvos­tan professzora letr, a Trópusi Beteg­ségek tanszékének vezetője Várady professzor volt. Medve László egész­ségügyi miniszteri pozíciót is betöltöt­te. Lukács Ervin pedig az Operaház karnagya lett. Esztergomi kollegánk, Zágonyi László is évfolyamtársam volt. - Tokodaltáron születtem, ott töltöt­tem nagyon boldog gyerekkoromat. Apám a bánya alkalmazásában állt, tit­kár volt, anyám nem dolgozott. A bá­nya gavallér volt, nagyon jól ment a so­runk. 3 testvérem volt, ingyen járhat­tunk iskolába. A háború alatt apám ki­vételével minden tisztviselő elmene­kült onnan. 45 karácsonyán jöttek be az oroszok, Dorog és Altáró között állt meg a front. Márciusig éltünk 5000 ember társaságában a bánya egy régen lezárt részén. A háború titán Eszter­gomba jártam iskolába az apácákhoz. 1946-ban érettségiztem, és utána kerül­tem az orvosegyetemre. Egyszerű volt a bekerülés? - Akkor nem volt felvételi, minden­kit felvettek, aki jelentkezett. Indulás­kor 1200-an voltunk. 500-an végeztünk. - Gyermekkorom óta mindig is or­vos szerettem volna lenni. A háború alatt hozzánk keveredett egy férfi, aki orvosnak mondta magát. Rengeteget dolgozott a bányába menekült embe­rek között. Ez is adott egy indíttatást, hogy ezt a pályát válasszam. Bekerül­tem az egyetemre. 2 hete voltam medica, amikor apám váratlanul meg­halt 44 éves korában. Ügy nézett ki, hogy nem folytathatom az egyetemet, de végül is szerencsém volt, hogy egy­házi kollégiumba laktam. így ott gon­doskodtak rólam. Nem sokkal később azonban államosították a kollégiumot és mindnyájan az utcára kerültünk. V. éves voltam, amikor 26 éves nővérem súlyos betegség után meghalt. Szóval szörnyű évek voltak ezek a Rákosi időkben. Az egyetemtől nem kapott segítséget? 109

Next

/
Oldalképek
Tartalom