Feichtinger Sándor: Feichtinger Sándor doktor önéletírása

Életrajzom

helyemről felvertek: Egy menekült terhes nő a csarnokban hever szülőfájdal­makban, és nincs kellő ápolása és fekhelye! Nosza kimentünk és behoztuk a nőt a szobába, és - az én első szülészeti segédkezésem mellett - egy vígan ki­áltó világpolgárral szaporította a Neugebaude létszámát. Ezalatt a vízár folyton dagadt, a házak áztak és repedeztek, a nyugtalan­ság és a félelem az embereket elfogta. Ki-ki jövendője és övéi fölött búsult, mert a családtagok szétszórva, rendes helyükről kiköltözve, gyakran éhség­nek is kitéve ide-oda jártak. A szegényeket a város látta el bizonyos helyen kenyérrel és hússal. Mi az Újépületben kis pénzünkért sajton és kenyéren elég tűrhetően éltünk. Este, midőn már lefeküdni készülőnk, szomszédságunkban egeket meg­rázkódtató iszonyú robaj hallatszott, mintha földindulás lett volna. Mindnyá­jan megrémültünk: a háromemeletes Dőry-féle ház omlott össze. Oh, borzasz­tó állapot! Most már még az Újépület szilárdságát is kétségbe vontuk, és itt sem éreztük magunkat biztonságban. És mi történt nagyanyánknak a terézvárosi Gyár utcai házával? Az árvíz behatolt az udvarba és onnan az épületekbe, ezek ázni kezdtek és a 3-ik vagy 4-ik napon, midőn a víz ezen utcán vette legsebesebb folyását, egy va­lahonnan elszabadult Duna-malom az öreganyám egyik háza falához löke­tett, a fal engedett, a malom a házon keresztül az egész épületet lerontotta, mindnyájunk, de különösen nagyanyánk nagy ijedségére, fájdalmára és szo­morúságára. Felépítette ugyan mindkét egymás melletti házát 2 és fél percentes ál­lam-pénzzel, de már nem tudta megélni az adósság visszafizetését. Belehalt. A szomorodott öreg özvegy ránk, gyermekeire és unokáira hagyta eladóso­dott két házait és az azokon levő, törlesztésre váró nagy tőkét. Végre a vizek lefolytak, az emberek lassan visszatérek házaikba és laka­ikba. Csak most lehetett igazán felmérni a veszély nagyságát: sok ledőlt, el­romlott, összeroskadt ház, eltörött, megrongált bútorok, raktárakban elpusz­tult értékek voltak szomorú következményei e catastrofának, mely még em­beráldozatot is kívánt. Szobámban a könyvtári szekrény felforgatva, a könyvek és irományok a sárban és iszapban, minden a felismerhetetlenségig rongálva, pusztulva. De mi az én kínom a pestiek iszonyú kárához? Megemlegeti ezt mindenki, ki átélte ez iszonyú csapást, mert ilyet feledni élő embernek nem lehet. Szerencsésebbek voltak a budaiak, kik e veszélyeket távolról nézték és a magasból, de jöttek is segítségére a testvérvárosnak, különösen annak legdi­csőbb fenséges lakója, József nádor főherceg és annak reményteljes fia, Ist­ván főherceg, kik mindenütt ott voltak, hol a veszély legnagyobb volt, és hol sürgősen segíteni, menteni kellett. 35

Next

/
Oldalképek
Tartalom