Feichtinger Sándor: Feichtinger Sándor doktor önéletírása

Életrajzom

apadás nem áll be, úgy okvetlen a jövő éjjel a gátakat átlépi a Duna árja, és a víz behatol a városba, s miután most már a töltés jóval magasabb a mi házunk alapjánál, a gát beszakadása alkalmával az árvíz rögtön megtölti az alsó szobákat és még a menekvés is nehéz lesz; azért kérem kedves bátyám, szállásolja ki az alsó szobákból a cselédséget és engem is, s engedje, hogy az emeleten foglalhassunk helyet, vagy költözzünk ki mindnyájan ezen alacsony és így a vízárnak kitett házból, mint azt a káplán urak is tenni ígérték! Dominik nagybátyámnak e kérés korainak látszott - a veszedelem nagyítva -, és bár megengedte az emeletre való költözködést, de ő a maga részéről mitől sem tartva, állandóan azon elhatározása mellett maradt, hogy a házát semmi körülmények közt el nem hagyja. Szobámat nagyjából kiürítettem, magas könyvtár-szekrényemet alul kövekkel erősen megterhelve, vacsora után az emeletbe hálni készültem. Ez alatt a nép a Duna mellett roppant csoportokban ide-oda hullámzott, rosszat sejtve és aggodalommal nézve a történendőket. Fél tíz óra van éjjel, megkondul a vészharang, pereg a dob, tombol az ágyú! A víz a Dunagátat áttörte, és az ár a folyam sebességével felénk közeleg, elűzvén a bámészkodó, megriadt népet és mindent elsodorva, mit útjában talált! Szerencsés volt, ki futva a sebes ár elől menekülhetett. Beszaladtam nagybátyám szobájába és őt kihívtam a fedett emeleti csarnokba és ijedten felkiáltottam. Az Istenért! Nagybátyám kérem! Nézze csak! A víz betódul az udvarba, már eléri a magasabb fekvésű előcsarnokot, már az első garádics elbukott! íme a víz folyton emelkedik, a földszinti konyhába, a cseléd, a mángorló és az én szobámba is behatott, és még mindig emelkedik! Már a harmadik, a negyedik, az ötödik lépcső is víz alatt van. Kedves bátyám! Be vagyunk zárva, nem menekülhetünk! Bízik e háznak szilárdságában? Igen, tudom, kövekből és jó anyagokból épült; kiállja a több napi elázást is. A víz mindaddig emelkedett a házban, míg a Duna rendes magasságát el nem érte, akkor megállapodott. Még soká sopánkodtunk, tanakodtunk, nézegettük a vizet, és végre is a megmásíthatatlanban megnyugodni kellett. Bátyám is, én és a cselédség is éjjeli nyugalomra elhelyezkedtünk, resignatioval várva a bekövetkezendőt. Szürkült, a reggeli fény már talpon talált mindnyájunkat! Az ablakokból nézve mindenütt csak vizet, a házakat minden oldalról elmerülve láttuk; de mentőcsolnak nem érkezett, míg végre 9 órakor reggel a plébánia felé egy üres ladik két emberrel közelgett, és a nagybátyám emeleti vizitszobája ablakja előtt kikötött. Öröm és aggodalom közt voltunk! - a mentőeszköz kéznél. De hogyan lehet abba belejutni? A kapu zárva, de ha be is jutnak a kapun, a víz oly magas, hogy a csolnakban lévők a lépcsőket meg nem közelíthetik. Tehát nem marad más hátra, mint az ablakból leereszkedni a csolnakba. 33