Csoóri Sándor: Esztergomi töredék

Tartalom - MŰVEK ÉS NAPOK (1979-1990)

A VEGTELENSEG ERZETE Válasz a Libération c. lap körkérdésére Hogy miért írok? Eddig sem tudtam, s az a gyanúm, hogy ezután sem tudnék pontosan válaszolni erre a kérdésre. Nem azért, mert az indítékaim kuszák és homályosak, hanem mert sokfélék, sőt ellentmondásosak, s gyakran engem is meglepnek. Most például a téli vihartól megtépázott vidéki faházam körül téblábolok; nézem a lesodort cserepeket a hóban, a megbontott tetőt, eszembe jut a háború, a tömérdek rom, amely között fölnőttem, de a balszerencse jelképes díszleteit vizsgálva sem a veszteségemen kesergek. Ellenkezőleg, valami ismerős dac kezd szétáradni bennem: minden költő a veszteségeiből él, s ez a jótékony tudat fölszabadít a pillanat kényszere alól, s akaratlanul is arra a nyári kígyóra gondolok, amely tavaly augusztusban váratlanul megjelent a kertemben, terepszemlét tartott, körbeszaglászta a fákat, és csak a barátnőm közeledésére bújt el egyik megvénült cseresznyefám üregében. Verset erről a szemérmes, modern bibliai jelenetről írnék a legszívesebben. Hogy miért éppen erről? S miért éppen most? Talán az évszakok feszültsége miatt? Ki tudja. De szinte hallom a száraz fű csiszergését a kígyó hasa alatt, miközben madarak röpülnek a kert fölött magasan, s csőrükből nagy, sárga szalagok lengnek alá a földig. Érzem, belelátok az égbe, isten terveibe, s a nyár karneváli mozgalmasságától átforrósodom... írni talán azért akar az ember, igenis azért akar, mert az írás nem egyéb, mint a végtelenség érzete. A végtelenségé mindenféle változatban. Hiszen az öröm sem igazi öröm távlat nélkül, s a halál sem igazi halál, ha nem múlik el vele a világ is. Amikor írok: szabad vagyok; szabadabb, mint bármikor. „Az élet eleve elveszített játszma - vallják sokan az alkotó írók közül -, de szerencsére az írás nyújt némi vigaszt, illetve kárpótlást érte." Sajogtató és fanyar bölcsesség ez, valahogy az eszével el is fogadná az ember, az írást azonban én soha nem éreztem kárpótlásnak. Aki teremt, az nem helyettesít, s nem kárpótol semmit és senkit, ellenkezőleg: új föltételeket törvényesít, és új igényeket; új stílust, ami mindenkor föltartóztatja a hanyatlást. Amit egy szuszra eddig végigmondtam, azt jobbára a versek bozótosában élő Robinson mondja általam. A költő, aki, szerénységét hangoztatva is, csupán a teljességből tud élni; aki a legparányibb részletben is az egészről való látomását fogalmazza meg. 93