Csoóri Sándor: Esztergomi töredék

Tartalom - MŰVEK ÉS NAPOK (1979-1990)

A próza- és esszéíró viszont, aki ennek a Robinsonnak a másik énje, a nappali s a rendszerező énje, arra a kérdésre, hogy miért ír, sokkal világosabb válaszokra képes. Vágjunk rögtön a sűrűjébe. Itt, Közép-Európában, a háború után szinte mindent megpróbált államosítani az államosított politika. A személyiséget, a nyelvet, a képzeletet, a múltat, a jövőt, a mosolyt, sőt még az ellenállás formáit is. Harmincöt-negyven éve durván, később finoman, előzékenyen, jótállásokkal, de tántoríthatatlanul. Az autonóm embert sehogy se szívelte, mert az ilyen egyén már a puszta létezésével lázadónak számított. A politika így még a saját „hasznával" is szembekerült. Igen ám, de a hatalmon lévők legitimitásához mégiscsak szükség volt néhány olyan érték kirakati önállóságára, amely a függetlenség látszatát őrizte. Ilyennek tekinthető a sport, az irodalom. Köztudott, hogy a magyar történelem utolsó századaiban - egy-két forradalmi korszaktól eltekintve - a politika többnyire konzervatív volt, irodalmunk azonban-ha szabad ezzel a leegyszerűsítéssel élnem - baloldali. S ez a hagyomány - még a kivéreztető években is - hagyomány maradt. Innét ered az az írókra nézve hízelgő paradoxon, hogy Magyarországon van becsülete a leírt szónak, a költői nyugtalankodásnak, s a politikusok gyakran azt becsülik ezekből leginkább, amit a legszigorúbban tiltanak. Az irodalomnak ez a megkülönböztetett helyzete és szerepe nem csupán eszmei, de gyakorlati szerep is. Körülményeskedés nélkül le merem írni, hogy az igazmondás kényszere - ha rejtőzve is - általában az irodalomba húzódik vissza. A sajtó hazudhat: nagyíthat és törpíthet, a politikusok cselezhetnek, átszínezhetik a valóságot, megvan hozzá a menlevelük is, az irodalom azonban rögtön belepusztul a mellébeszélésbe. Az igazságok azonban nemcsak viszszahúzódnak az irodalomba, hanem - családi életet élve - újabb igazságokat szülnek. Bevallom, mámorító érzés, amikor épp írás közben ébred rá valamire az ember, és azt meg is tudja fogalmazni. Az írás ilyenkor a legférfiasabb cselekvés maga. De az író - ebben a politikai és földrajzi térségben - olyan dolgok miatt is rákényszerül az írásra, ami fölér a titkos önsanyargatással. Az anyanyelv kérdését említve a kisebbségi magyarság sorsára célzok. Körülbelül hárommillió magyar él az ország határain kívül, nemzetiségi sorban. Zömük Romániában és Csehszlovákiában. A valóság minden politikai és létezésbeli kapcsával a szomszédos államhoz köti őket - az anyanyelv és a kultúra viszont Magyarországhoz. A háborúk utáni békeszerződések mindenféle látszatjogokat biztosítottak számukra, hogy ezt a meghasonlásos életet elviselhessék. Mára ezeket a látszatjogokat az utódállamok sorra megszüntetik. Nemzeti céljuk a kisebbségi magyarság teljes asszimilációja. Az anyanyelvi oktatás elsorvasztásának csupán jelképes példája az, hogy Romániában 1958-ig még 94