Csoóri Sándor: Esztergomi töredék

Tartalom - MŰVEK ÉS NAPOK (1979-1990)

tástudata. Az, amely Mohácsnál tör föl a mélyből, s irodalmunk alkatát meghatározza. Hogy most, ezerkilencszázkilencven júliusában mért hátrálok vissza ilyen messzire a múltba? Azért, mert Mohács nemcsak kezdet volt, hanem ismétlődés is. Minden későbbi szervi bajunk kiváltója. A magyar polgárosodás útjába - már többször is - Mohács sziklája gurult. Ezt a sziklát a magyar irodalom Sziszifuszai próbálták folyton arrébb hengergetni. A reformkortól és a két háború közötti időszaktól eltekintve nem is igen látok múltunkban olyan évtizedeket, amikor irodalmon kívüli erők: önállósult politikai szervezetek, önállósult politikai akarat, kiszámítottsága és szenvedélye fogott volna össze, hogy a sziklát eltüntesse az útból. Az utolsó két esztendőben viszont csak effélét látok. Politika, politika mindenütt. Ahogy Pesten mondják, még a csapból is az folyik. Kétségtelen, hogy a zülledő, életképtelen szocializmusok megbuktatásával a mi térfelünkön is megnőtt a politika szerepe. Megnőtt, s mint valami megfékezhetetlen növényi forradalom, zöld hatalmával, befonta életünket. Be a testünket, az ágyunkat, a képzeletünket, a lakásainkat, a könyveinket. Aki ma beszélni kezd közülünk bármiről, kesernyés füvek ízét érezheti a nyelve hegyén. Nagyrészt maga az irodalom is áldozatul esett a politika elbokrosodó erőszakosságának. Nem úgy, mint régen, hogy cenzúrázza és fojtogatja, hanem úgy, hogy elveszi előle a teret, elszívja előle a levegőt. Az író eddig lovag lehetett a közéleti küzdelmekben, újabban Don Quijotévá válik. Ez önmagában még áldásos is lehetne, de a baj az, hogy a gondolat helyét a napihír foglalja el, a szellem helyét az újság-kultúra és így tovább. Két év óta ha reggel fölébredek, sose az jut eszembe, hogy mit kéne halaszthatatlanul megírnom, illetve mit lenne jó, hanem az, hogy mit kell majd meggyőzően kifejtenem a népszavazás mellett vagy ellene, a Varsói Szerződésből való kihúzódásunkról, a földtulajdon körül sistergő indulatokról. Ha továbbra is eltűröm: lassan már az én agyamban is csak azoknak az igéknek, jelzőknek, mondatfordulatoknak maradt volna helyük, amelyeket a politikai szükséglet erőltetett rám. Szembe kellett ezzel az egyoldalúsággal szállnom. Szökésemhez az utolsó lökést egy verseskötetbe írt baráti ajánlástól kaptam. A közélettől tudatosan félrehúzódó Orbán Ottó ezzel a pontosan célbataláló „orgyilkos" mondattal küldte utolsó verseskötetét: „Csoóri Sándor választófejedelemnek, Orbán Ottó, a republikánus". Hát igen! Erre nem lehet azt mondani, hogy homályos beszéd. Fölfoghatnám, persze, ugratásnak is, brilliáns tréfának, amire a társaságokban újra és újra epésen visszatérnek. De ez az Orbános mondat annyiban „tréfa" csak, amennyire Karinthy, Dürrenmatt vagy Mrofek szokott tréfálni. Ki hitte volna még tíz éve, sőt öt éve, hogy belőlem, a mindenkori lázadozóból királycsináló lesz, a politizálástól félrehúzódó Orbánból pedig nyitott ingmellű republikánus? Úgy látszik, a magyarországi változásokért komoly árat kell fizetnie mindenkinek, s én se úszhatom meg tüdőre szaladó víz nélkül. Ha nem 133