Csoóri Sándor: Esztergomi töredék

Tartalom - MŰVEK ÉS NAPOK (1979-1990)

vigyázok, talán még Herczeg Ferenc-utód is lehetek, sújtásos díszmagyar nélkül, de sújtásos mellékgondolatokkal kizsinórozva. Július másodika. Már harmincadik órája rejtőzködöm itt a hónapokra magára hagyott esztergomi kert diófái, cseresznyefái és egresbokrai között. Csak a Dunát látom innen, a nyaralóházak palatetőit és a mozdíthatatlan Börzsönyt, amelyet Marcus Aurelius és Balassi Bálint is hosszan elnézegethetett. A császár-filozófusnak a bölcsességet, a költőnek a halált hozta el ez a környék. Hétköznap van, embert még mutatóba se látok. Lepkét azonban annál többet. Sárga citromlepkét, gyöngyházlepkét, nappali pávaszemet, fehér galagonyalepkét s apró kék lángdarabkákat, melyeknek a nevét se ismerem. Meghatódom ettől az élénk tolongástól. Mintha tudatosan az én fogadásomra verődtek volna össze. Isten tudja, mért, Csokonai jut eszembe róluk. Selyemmadár - így nevezte el őket a beesett, csúnyácska lángész, aki nemcsakhogy maga volt egy egész irodalmi irányzat megteremtője: a rokokóval összeházasított népiségé, de egyúttal - és talán ezért - a legérzékletesebb nyelven író magyar költő is. Nem tudom, hány főnevet, igét, jelzőt mozgósított rövid életében, azt se, hány jobbágyi szót szabadított föl az „irodalmi földesurak" rosszallása közepette, azt viszont tudom, hogy nyelve természeti tünemény inkább, mint irodalmi nyelv. Tárgyiasuló, érzéki, csámpás és tündérkedő. A körülöttem cikázó lepkékről talán ezért gondolom azt, hogy nem is élőlények, hanem Csokonai megelevenedő szavai. Mennyi violára, vasfűre, nárciszra, lángoló kénre emlékeztető szó a verseiben! Mennyi dongóra és szöcskelábként ugráló villámra! Mintha az édenben tanult volna beszélni, gondolkodni pedig a kiűzetés után. Nem emlékszem, hogy nagy sasokról, vércsékről, éjjel bóklászó „bőregerekről" írt-e valamikor, amelyek oszlopos csarnokok és hideg gót épületek körül visonganak. Az ő főszereplői a fürge méhek, a játszi pillangók. S ezekkel a tündéri semmiségekkel mégis micsoda súlyos életgondokról tudott beszámolni: „Kedv, Remények! Lillák! Isten véletek!" Igen, mert a „fűszeres", „díszes" Csokonai a legelevenebb bizonyítéka annak az esztétikai igazságnak, hogy nem a díszleteken, de nem is a kopárságon múlik egy-egy mű titka, hanem azon, hogy belül, a magunk csöndjében, mi mindent éltünk meg, képmutatás és csöppnyi hazugság nélkül. Meggyőződésem, hogy Csokonainak egy őrjöngő vulkán se mondott volna többet életről és halálról, mint Tihany riadó leánya. Ettől a rajtam átrohanó csokonais futamtól heves szívdobogásom támad. Eveken, évtizedeken át legtöbbször, sajnos, épp azokat a megvallani valóimat fojtottam el szemérmesen magamban, amelyek legbelsőbb zúgaimban feszültek és feszengtek. Azt hittem: életem legsúlyosabb titkai még várhatnak. Nekik van idejük. Ezért történhetett meg, hogy a közélet sürgősnek tekinthető elintéznivalói miatt még az irodalmat is félretoltam. Úgy voltam a valósággal, 134