Csoóri Sándor: Esztergomi töredék

Tartalom - MŰVEK ÉS NAPOK (1979-1990)

születést, halált, elmúlt időt és eljövőt, otthont és otthontalanságot, a történelem akaratát s az Istenét is, nem köthette le magát sehova. Lebegnie, gomolyognia, csapongania kellett szabadon. Háborognia két ország: Elet és Halál fiaként. Ha nem a dacon alapuló szituációja kényszeríti ebbe az irányba, robbanó tehetségével legföljebb az Istent helyettesítő panteizmusig jut el. A fordulatról azonban ő maga számol be nekünk: Tetszett sorsomnak amarra fordulni, Honnan jól látszik minden, ami van, Minden, ami volt s minden, ami vár S künnről megjöttek a belső csaták. Óh, belső csaták diadal-gyászútja, Óh, nagy győzés a legbőszebb jelen, Óh, rendelés, Te legforróbb Titok, Gőgöknek gőgje, nagy Gőg: az enyém. A bartóki disszonanciát, amely nemcsak egy ember, hanem egy szellem érvényre jutása is, a teljesség igénye szülte. A feszültségek és az ellentmondások egyensúlyban tartásának a kényszere. Mintha a több évszázadra szétgyűrűző szellemi életünkben Ady egész műve ilyen értelmű ellenpont volna: a teljességet - a disszonancia révén - egyensúlyban tartó különös hangzás, különös erő. * Úgy vágtam neki ennek az írásnak, mint a szőlőhegyi mélyútnak, mindenféle terv nélkül. Az elején még fogalmam se volt arról, hogy egyszer csak Juhásznál kötök ki, s a végén pedig Adynál. Hogy milyen ösztön taszigált errefelé, most se tudom. De talán pem is olyan fontos. Egyszerűen csak jó volt lépkednem a fölém hajló lombok és a fölém hajló költők égboltja alatt. Valójában az se izgatott: jól látom-e a lírát a természettel való változékony viszonyában. Úgy voltam hosszú ideig ezzel a kérdéssel, mint a lélegzéssel: nem figyeltem. Még akkor sem, amikor kapkodva szedtem a levegőt. Annak, hogy most ösztönösen fölkaptam rá a fejem, s izgatni kezd, valamilyen nyomatékos oka lehet. Egyetlen okra gyanakszom határozottan. Arra, hogy az utóbbi évekig eltökélt városlakó voltam. Azok közül az új hitre tért paraszt származásúak közül való, akik nemcsak felejteni és hódítani akartak, hanem jól is érezték magukat a fővárosban. Szobák, könyvtárak, éttermek, mobilt, kavargó presszók légkörében nekem nemigen hiányoztak a fák, a szittyós és csuhés folyópartok, nem hiányoztak, mert ha akartam egyetlen hátr^fordulásra magam előtt láttam a réti folyókat, a szőlőhegyet, a présházak fehér homlokán ékeskedő napórát, a bitang természetű lódarazsakat, melyek meg-megjelentek a nyárban a fejem körül, mint a levegő sobrijóskái, részegen duhajkodva. 119