Csoóri Sándor: Esztergomi töredék

Tartalom - MŰVEK ÉS NAPOK (1979-1990)

De valahogy az utóbbi időben megritkultak régi emlékeim. Mint akinek a levegője fogyott el. És arra döbbenek rá újabban, hogy örülök, ha leülhetek egy bokor mellé lélegezni, vagy ha megleshetem a feketerigót alkonyatfelé, amikor az elszáradt cseresznyefa legfelső ágára ül, és éktelen rikácsolással hoz valami halaszthatatlan közlendőt a világegyetem tudomására. Ez az erőteljes madárkinyilatkoztatás engem néha mindennél jobban megnyugtat. És úgy vagyok vele, s más, hasonló módon visszaköszönő élményeimmel, mint az apai házba viaazatérő tékozló fiú: azt is csodálkozva nézem meg, amit szerettem és nagyon is ismertem egykor. A múlt évben ismét jártam Finnországban. S egyik üres estémen végignéztem a televízióban egy dokumentumfilmet a finn erdők állapotáról. A film „orvosi látlelet" volt. Kiderült belőle, hogy itt-ott a finn erdőket is megtámadta a civilizáció számos nyavalyája. A hír országos rémületet keltett. Másnap mindenki arról beszélt, hogyan lehetne elhárítani a bajt. Erős bűntudat lepett meg ekkor: én vajon kétségbe tudnék-e még esni hasonló hazai hírek hallatán? S ha igen: kétségbeesésemben nem azzal a romantikus hűséggel és sajgással írnék-e verset továbbra is a természethez, a természetről, mint azok a múlt századi költők, akik tüdőbeteg kedvesükhöz írtak szerelmi ódákat a végső elsiratás biztos tudatában? Vannak természetvédő próféták s pártok, akik már évek óta Jeremiás hangján jövendölnek a pusztulásba döntött folyókról, erdőkről, óceánokról. Minden mondatuk ezerszeresen igaz és drámai. Tudom, hogy hozzájuk kéne csatlakoznom, mint egyedüli párthoz, amelynek a programját föltétel nélkül elfogadnám. De mert Magyarországon nincs ilyen párt, az ember marad magának, s a természethez való viszonya személyes és meghitt viszonyként lombosodik benne. Mintha Istenhez keresne valaki utat papok nélkül... Az asztal, ahol e szabadon tenyésző sorokat írom, egy szabadon tenyésző kert közepén áll. Hátam mögött akácok, diófák, mogyoróbokrok, cickafarkliget. Jobbra tőlem vadon nőtt cseresznyefák, satnya őszibarackok, bodzasor. A telekhatár szélén daliás vadcsalánok, bürök, lapu, útszéli bogáncs. Úgy érzem magam köztük, mint az a nyelvész, aki szótárban lapozgat. De az egészet most, váratlanul, áthangolja egy semmiből ideérkező, dohánysárga színű lepke. Leszáll egy koponya nagyságú kőre. Előbb csak áll, összezárt szárnnyal, aztán elkezd billedezni rajta, mint Picasso artistái a hatalmas cirkuszi labdán. Mintha a világmindenség titkos és kényes egyensúlyát ebben a percben ő keresné. Nézem a lepkét, s valami kozmikus melegség jár át. Valami befelé, a lélek belseje felé terjedő mosoly. És ha időről időre magam is elhiszem magamnak, hogy a talpam és a föld érintkezése lehetett minden erőteljes természetélményem eredete, s hogy ez az "ősi érzékiség" volt később költészetem izgató eleme is, ilyen "lepkés pillanataimban" azonban fölsejlik valami magamon túli bensőség. A természet ehhez a bensőséghez képest csak köznapi ügy: megszólítható és versbe írható valóság. Susog, esőzik, mennydörög, s köveket lágyít holdsütésben. 120