Bodri Ferenc [összeáll.]: Dévényi Iván 1929-1977 emlékkönyv

Tartalom - Egy életút és -mű helyi utókora

HORVÁTHY PÉTER Apuci örök (Húsz éve halt meg Dévényi Iván) Már húsz éve? Hihetetlen. Hisz most is látom, ahogy toporgó lépteivel (mint akinek szűk a cipője), a Posta felé iszkol! Nézem a fényképet: ő voh a Tanár, én a diák. Akkor Iván Bácsi volt - mára egykorúak lettünk. Húsz év alatt bátyámmá fiatalodott. „Egy nap épp az Eötvös Klubban ültünk, mikor bejön az Iván. Srácok! - mondja harsányan, hogy mindenki hallja. - Kiléptem a Pártból! Mindezt 1952-ben!!" - meséli, ma is megborzongva, egy volt évfolyamtársa. "behet-e a technikumi diákok kedvenc tárgya az irodalom - ráadásul a kortárs irodalom? Lehet - ha Apuci tanítja! Vagy talán véletlen kerük Berda József kökő a ballagási fotókra? Amikor - harminc évvel ezelőtt, 1967-ben - meghurcolták, állásából elbocsátották, akkor se tört meg. Tudta, mit kell tennie, és tette, amit tennie kellett. Öt nem lehetett megfélemlíteni. „Párizsba utazol? Üdvözlöm Albert Pák!" - adta útra valónak. (Mert számára Albert Pál nem a Szabad Európa Rádió munkatársa vok, hanem egyszerűen jó kritikus.) Legutóbb - talán 77 őszén - Pesten, a 12-es buszon találkoztunk. O: mint mindig. Hóna alatt nagy köteg könyv, kabátja nyitva, nyakkendője a mellényzsebébe tűrve. Kefefrizura. „Minden pénzem hanglemezre kököm" - mondatta velem a furdaló lelkiismeret. „Végre valami okosat csinálsz!" - csillant föl a szeme. „Ilyen idős koromban kezdtem a képeket gyűjteni én is!" Azóta, ha nadrág helyett hanglemezt veszek, vagy utolsó fillérem kököm el az antikváriumban, nem szégyellem: Apuci mondta, hogy szabad! = Esztergom és Vidéke, 1997. nov. 27. 263