Bodri Ferenc [összeáll.]: Babits és Esztergom

Babits Esztergomról

tünk legnagyobb ellensége: a tarack kötélvastag s drótnál szívósabb indáira. Hányszor sebeztük fel ujjúnkat, megkísérelve csak egy szálat is kirángatni a földből, de a tarack nem enged, csak a tudós csákánynak, s mikor tavaszonkint megérkezünk, szép kavicsos útainkat alattomban úgy behálózza mindig, hogy alig bírunk gonosz hurkaitól a házig elvergődni. „Zászlóit emeli a gyom, mindent elöntve, mint király csarnokát a forradalom." — Ez is csak hasonlat, az eszmei mondanivaló kidomborítására szolgáló szimbolikus kép — mégis átélt valóság! Itt ugyanaz az élmény folytatódik, a szemlélődés emlékezete minduntalan felmerül, ismétlődik és fokozódik, valami kínból, valami elnyomott szenvedésből merítve szerves táplálékot az ideák szellemtestének felépítésére. De vannak a költőnek misztikusabb titkai is. „Ments meg kedvesem J"— ki gondolna e soroknál egyébre költői gyengéd szimbolizmusnál? Ki hinné, hogy az álmodó valósággal kiált álmában, s szorongó hanggal nevén szólítja társát, könyörögve, hogy ébressze föl, hogy szabadítsa ki az álmok gyötrelmes kusza kertjeiből! A kötetben olykor akad egy-egy vidámabb élményből fölmerült kép is. Két galamb mint két fehér levél miket hullva keringet a szél. Levegőből dobta egy merész röpülő? Vagy égből égi kéz? 36