Bodri Ferenc [összeáll.]: Babits és Esztergom

Babits Esztergomról

fénnyel vakító fehér oszlopait, látom az öreg meggyfát, renitens behajló gallyaival. A brutális napfénytől kiszikkadt lombok között csügg itt is, ott is néhány fönn felejtett meggy, kicsire töppedten himbál öregségtől megvékonyult gyenge száracskákon a megsötétült fanyar gyümölcske. S látom őt járkálni a fa alatt, látom mindig nyugtalan halvány arcát, elborult sötét szemeit. Fáradhatatlanul járkál, s olykor mint szórakozott kamasz, utánakap a hajlós ágnak, s lecsípkedi az érdemetlen gyümölcsöt. Es így tudom a vers pillanatát, az időt tudom és a teret is tudom, állok az ablakban, nézem őt, s emlékemben megmaradt az akkori ég színe — még nem tudom a verset, de látom a téglákat, melyekből épülni fog, látom a láthatatlan kínt, látom az irányt, melybe majd föltöri magát. De szinte sorról sorra idézhetném a verssorok mögé a reális valóság képét, bizonyságot téve a jelzők és hasonlatok hiteléről. „Feledt célú üépek hullamczeje az . . ." — ez a mező Dorog környékén van, s Esztergomba jövet gyakran látjuk a vonatról az ócskavasak e csúf hullamezejét. Olyan jelentéktelen s olyan csúnya, hogy fel kellett törnie a tudat alól, legalább egy hasonlatban. ,,Szakadt drótok lógnak, mint a tavalyi gaz ..." — itt két élmény is keveredik: a szakadt drótok, melyekkel a villanytársaság szaggatta föl falainkat, s aztán úgy hagyott bennünket hetekig villany nélkül. S e szívós vastag drótok hasonlítottak arra a gazra, mely ker35