Bodri Ferenc [összeáll.]: Babits és Esztergom

Babits Esztergomról

Igen valószínűnek tetszik, hogy ez az idegállapot s ez a témakör kiválóan alkalmas a költői légvárak tetszetős kiépítésére. A legtöbb olvasó valóban úgy tudja, hogy az eszmék realitástól elvált világa felelőtlen is a realitásoktól, s ezt szabadságnak érzi, a költészet nehézségeinek megkönnyítését érzi bennük. A költőt nem nyomják a fizikai törvények parancsai, felelőtlenül csaponghat. Tudom, van sok föld felett lebegő légvár. De az igazi költészet legmagasabb tornya is földi matériából, kézzelfogható téglákból épült, s alapkövei nem felhőkön nyugszanak, hanem az egyszerű és becsületes anyaföldön. Valaki baráti társalgás közben azt számolgatta, mely versek születtek esztergomi impresszióból. — Például az utolsó is — mondta a költő —, Az Isten és ördög két jó hivatalnok . . . (arról a versről van szó, melyben a mai ember legnagyobb félelmeit, a jövő szörnyű kilátásait idézi, a kultúra tragikus őszét, mely felé haladunk.) — De hiszen ebben semmi célzás, semmi vonatkozás sincs az ottani környezetre! — Dehogynem: „Itt állok a fa alatt, mely pár aszú meggyet ad még ..." — Na igen, de hát az csak olyan szimbólum, nem? Alig tudnék jobb példát a lírai hitelre, a hasonlatba rejtett élményre, mely titkosan búvik meg a sorok közt, mégis, mint a lencse fókusza, úgy lobbantja lángra a verset. Én látom az üvegszemű verandát, a nyújtózó tornác 34