Bodri Ferenc [összeáll.]: Babits és Esztergom

Babits Esztergomról

szeretné visszaidézni, holott mind sokkal később létesült ez, már a XIX. században. A történelmi hangulat mégis ellenállhatatlan. Lefelé nézünk, a folyó irányában, ahol a Garam torkolata rémlik. „Sebes víz a Garam, siet a Dunába!" S már Rákóczi seregeit látjuk, amint győzelemittasan ügetnek a Vak Bottyán palotája felé, mely kaszárnyájuk lett, s amely ma városháza. A barokk tetők görnyedni látszanak a hódolattól, s a jellegzetes, „napsugaras" kapuszárnyak kitárulnak, mint a bolond, bizakodó szívek. A vezér a Bakócz-kápolnába tér, és térdre omlik. Mi is fölnézünk még egyszer a bazilikába. A sekrestyésné akad elibénk, s kalauznak ajánlkozik kriptába, toronyba. így végigjárjuk a nagy templomot ismét, ezúttal függőleges irányból, legmélyétől, hol a prímások szívei nyugosznak, külön eltemetve, mint a francia királyoké hajdan, csúcsáig, hova kötélbe fogódzkodva csavargunk föl egy szűk csigalépcsőn, hol az óriás harangok csüggenek, s a legnagyobb és legszebb hangú már holtan és hangtalan. Egy éve, hogy megrepedt ez a harang, mely oly mély és sűrű zenével szokta megtölteni hegyeinket, s ünnep előtti alkonyokon, Ave Maria után, még hármat kongott, külön, tompán, visszhangosan, [. . .] Egy este a harang szörnyű, váratlan, lehetetlen hangot adott, s aztán rögtön ijedten megnémult, s az29