Bodri Ferenc [összeáll.]: Babits és Esztergom

Látogatás Babits Mihálynál

ezentúl, s a pusztából, a halott ajakról, a föld alól is odatalál az élők fülébe, míg egy napon végül is meghallják, s azontúl szemefénye, mindene lesz a háznak, örökre velünk marad. Hallgatom az ünnepi szónokokat, s az igazság csodáját élem meg szívemben. Bizony, nem múzeum ez a kis ház, hanem most telik megjelentéssel és élettel igazában. Akár a földből előkerült arany, világítanak Babits kéziratos versei a falakon. Ezeket a verseket — félreértések és viszontagságok után - ma már egy egész ország kezdi a magáénak vallani. Nem szégyen hát bocsánatot kérnünk tőle, akitől József Attila se szégyellt bocsánatot kérni - ez a vallomás a hivatalos szónoklatok egyik alaphangja. S a másik: vitatkozhatunk vele, de erkölcsi tisztasága nélkülözhetetlen fényforrása kell hogy legyen mindannyiunknak. A falakról a „halhatatlan" kéziratok néznek ránk. Milyen törékeny, milyen mulandó, jegyekkel, javítgatásokkal, áthúzásokkal tele lapok! S az „örökéletű" verseknek mégis épp ezek a mulandó, Babits ziháló lélegzetvételével rokon, téveteg, remegő vonások adják meg a döntő hitelt. Ellentmondások tisztítótüzében született próféciák ezek, melyek ismerték minden kételyünket, bűnünket, megszenvedték minden gyengénket. Aki írta őket, egy volt közülünk, hasonló, nagyon is hasonló volt hozzánk. S mégis, épp ez a szenvedések árán remekműveket szülő gyengédség hat ránk a 148